Megtört magyar társadalmat hagyott hátra a kommunizmus

Február 25-e az ezredforduló óta a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja.

Forrás: Terror Háza Múzeum/Facebook

Az 1989/90-es rendszerváltozások elemi erejű antikommunizmusát egyfajta nosztalgia – és talán kis visszavágyódó révedés is – követte a közép-európai térségben az államszocializmus korszakai ránt. Ez vezethetett a baloldal 1994-es döbbenetesen fölényes győzelméhez hazánkban. Világosan kell azonban látnunk, hogy a kommunizmus – s különösen igaz ez minden megvalósítási kísérletére világszerte – alapvetően nem demokratikus eszme és nem a szabadság mellett elkötelezett ideológiai irányzat. Elég csak föllapoznunk Karl Marx és Friedrich Engels programadó munkáját, az 1848-ban megjelentetett Kommunista ­kiáltványt, amely többek között kegyetlen kirohanás például az európai keresztény családmodell, a hazaszerető nemzeti patriotizmus és a hagyományos polgári értékrendszer ellen, egyben hitvallás a forradalmi erőszak és a proletárdiktatúra mellett. 

A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el

– olvashatjuk. 

Egyértelműen propagandisztikus hazugság az is, hogy a kommunizmus „jó eszme” volt ugyan, csak a gyakorlati megvalósulása „elromlott” – köszönhetően a „rossz úton járó”, „szektás” stb. megvalósítóknak: Joszif Visszarionovics Sztálintól Rákosi Mátyásig, Kádár Jánostól Nicolae Ceausescuig.

Csaknem egy évtizedig vezettem a hódmezővásárhelyi Emlékpontot, a vidéki Magyarország egyetlen, a kommunista diktatúra világát bemutató múzeumát és kutatóhelyét. A kommunizmus szörnyűségeire emlékezve az intézményben számos áldozattal beszélgethettem közönség – szerencsére elsősorban érdeklődő fiatalok – előtt az államszocializmus sötét oldaláról. (Nem tudom, hogy volt-e egyáltalán más oldala, úgy vélem azonban, hogy nem, hacsak nem a rákosista-kádárista kommunista pártelit és az ávós-munkásőr pribékek életszínvonalát és elégedettségét nézzük).

Közéjük tartozott a dél-alföldi falusi és tanyai emberek antikommunista szervezkedésében, az 50-es években működött Magyar Ellenállási Mozgalomban részt vevő Arany-Tóth Ferenc éppúgy, mint Horváth László, akit gyermekként, a családjától elszakítva a Szovjetunióba hurcoltak kis hadifogolyként, s aki állami gondoskodásban, az anyanyelvét szinte elfelejtve nőtt föl. Vele aztán a nevelése költségeit is „megtéríttették” (az olajiparban kellett felnőttként éveken keresztül dolgoznia), s csak utána térhetett haza Magyarországra.

Vagy éppen az 1956-os tevékenységért megbüntetett hódmezővásárhelyi – szerencsére még ma is köztünk lévő – Aranyossy Ildikó, akinek az volt a fő bűne, hogy középiskolás diákként egy osztálytársával megkoszorúzta a vásárhelyi főtér Kossuth-szobrát október 23-án. Ezért – noha végig kitűnő tanuló volt és jó eredménnyel megírta az érettségit is – nem tanulhatott tovább, s soha nem szerezhette meg a vágyott orvosi diplomáját. Mindezt azért, mert gimnazistaként szerepet vállalt a helyi diákparlament szervezésében is, amelyen iskolatársaival megszavazták követeléseiket: például, hogy ne legyen kötelező az orosz nyelv tanulása, a szovjet csapatok vonuljanak ki, és legyen független Magyarország. 

Mi nem akartunk mást, csak félelem nélkül, szabadon élni. Nem volt bennünk gyűlölet, csak a szabadságvágy. Nem lehet elmondani, hogy azok milyen gyönyörű napok voltak, szabadnak éreztük magunkat. Szerettük egymást, ha kimentünk az utcára, egymás szemébe nézve tudtuk, mit akarunk, és mindannyian egyet akarunk. Nagyon kevés ember volt, aki mást akart. Ők szépen el is tűntek, nem mertek előjönni, az orosz tankok árnyékában viszont újra előjöttek

– mondta néhány éve az Emlékpontban tartott beszélgetésen.

A kommunizmusnak számtalan névtelen és jó néhány ismert áldozata között ott szerepel szinte az egész magyar társadalom, mert az államszocia­lizmus negyven évében – a Rákosi-korszakban és az 1956-ot követő megtorlások idején – az embereket erőszakkal kényszerítették az államberendezkedés elfogadására.

Ami azonban talán ennél is súlyosabb: Kádár János diktatúrájában az ember – a homo kadaricus – immár erőszak nélkül, „saját magától” tudta a határait, s nemcsak hogy nem beszélt kényes politikai kérdésekről, de megtanult beilleszkedni, belesimulni a diktatúrába.

A rendszer által létrehozott korlátokat egy idő után a sajátjának ismerte el. Mert addigra már nemcsak a testét, de lelkét is megtörték.

Borítókép: A Terror Háza Múzeum, az ÁVH és a nyilasok egykori központja Budapesten. Százmillió halálos áldozatot követelt világszerte a kommunista diktatúra. (Forrás: Terror Háza Múzeum /Facebook)