Elkésett reformkor

Kétszáz évvel ezelőtt, 1825 őszének elején két nevezetes esemény is felkeltette a politika és az irodalom iránt fogékony magyar honpolgárok érdeklődését. Szeptember 11-én – tizenhárom év szünet után – ismét megnyílt a rendi országgyűlés Pozsonyban, alig néhány nappal korábban Pesten pedig megjelent Vörösmarty Mihály Zalán futása című hőskölteménye.

Már Gyulai Pál irodalomtörténész, költő és író Vörösmarty életrajza című híres művében megírta, hogy a kétszáz éve megjelent nagy nemzeti eposz hatása mind az irodalmi körökre, mind a műveltebb közönségre rendkívül nagy volt: „A politikában a kihirdetett országgyűlés, az irodalomban Zalán futása volt a beszéd főtárgya. Természetesen a politikai érdek volt a hatalmasabb, de az ősi jogok védői s az ősi dicsőség dalnoka közti rokonságot mindenki érezte, magok az illetők legjobban. Az ország jogait visszakövetelő s a nemzeti fájdalom hangját hallató szónokok beszédeihez jól illett az eposznak mind tárgya, mind hangja. Vörösmarty egy politikai nagy pillanatban lépett föl, mintegy a kor kifejezése volt, s költőjévé avatták”.

A politikai nagy pillanat valójában két évig tartott – az 1825 szeptemberében összeült országgyűlés 1827. augusztus közepén ért véget –, ezért sem lehet egy konkrét naphoz kötni a reformkor kezdetét, habár azt sokan gróf Széchenyi István 1825. november 3-i fellépésétől számítják. Az országgyűlés alsótáblájának kerületi ülésén a harmincnégy éves huszárkapitány felszólalásában felajánlotta birtokai egy évi jövedelmét egy intézmény alapítására, mely a hazai nyelv művelésére s gyarapítására lesz hivatott. Így és ezért november 3-a a Magyar Tudományos Akadémia születésnapja. Emellett sokan azért tartják az 1825–27-es pozsonyi diétát a reformkor kezdetének, mert ezt követően – a korábbi hosszú pauza után – az uralkodó rendszeresen összehívta az országgyűléseket, amelyek politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális s egyéb reformelképzelésekről és -javaslatokról tárgyaltak.

Ez a majd negyedszázados folyamat az 1848. évi áprilisi törvényekkel zárult le, amelyek jogi formába öntötték a magyar társadalom polgári átalakulását, egyben a modern, alkotmányos nemzetállamot.

SZÉCHENYI ISTVÁN: STADIUM (RÉSZLET)

„Hunnia minden lakosinak polgári létet adni! – ím, ez, amit 1832-ben teljes meggyőződésem szerint honunkra nézve nemcsak nem idő előttinek, sőt szinte már idő utáninak tartok. Hanem valamint minden bizonnyal jobb lett volna 1792-ben gyökeresen megjavítni alkotmányunkat – aminthogy annak szükségit az akkori deputationalis munkák után ítélvén, felette jól átlátták negyven esztendővel ifjabb s így tapasztalatlanabb eleink –, úgy 1832-ben sokkal józanabb azt végre, idő hozta abususibúl kivetkeztetni s a természet alapira állítni, mint megint más negyven esztendőt csendesen bevárni akarni s így folyvást; mert elvégre bizony késő lesz, s akkor hazánk egy az egekbe dicsően emelkedett építmény helyett, melynek sarkalatja tartós, egy minden sarkaibúl kidűlt rommá fog bomlani, mely alatt a magyarnak még emlékezete is elenyészend.” 

Ugyanakkor számos történész úgy véli, a reformkor inkább a következő pozsonyi országgyűléssel, 1830-ban vette kezdetét, amely év elején Pesten megjelent Széchenyi Hitel című könyve, Arany Jánost idézve:

a lét és nemlét közti határon egekbe nyúló hármas pyramid

első remekműve. De akár 1825-öt, akár 1830-at nézzük, helytálló Mályusz Elemér, a méltatlanul elfelejtett kitűnő történettudós azon megállapítása, hogy „Széchenyi kora”, melyet tankönyveink az 1825–1848 közti évekkel jeleznek, köztudatunkban úgy él, mint történelmünk legszebb periódusa, amely a követésre méltó felemelő példák százait állította az utókor elé. Elsők között Horváth Mihály történetíró tette – Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig című, 1864-ben Genfben megjelent művében – Széchenyi föllépését Magyarország új életre ébresztő tényezőjévé. Nyomában az a felfogás vált uralkodóvá, hogy 1825-től új, az előbbivel kapcsolatban sem levő kor kezdődik, és az 1790–1825 közti reformmunkálatok háttérbe szorultak, elmosódtak.

Mások mellett Grünwald Béla német–szlovák származása ellenére magyar nacionalista politikus, publicista, történetíró képviselte talán a legmarkánsabban a XIX. században azon nézetet, hogy a szatmári békekötéssel (1711) kezdődött és 1825-ig tartott a magyar nemzet történelmének legdicstelenebb korszaka. Úgy vélte, ez a „régi Magyarország” a nemzeti süllyedés, sőt elaljasodás időszaka, amikor „a nemzeti szellem folyton gyengül s közel van a teljes kialváshoz” – az 1825-ben született „új Magyarország” viszont a nemzet életének legszebb, legtermékenyebb korszaka. Mályusz Elemér azonban vitatja, hogy 1825 cezúra volt az újkori magyar történelemben. Szerinte az 1825–27-es országgyűlésen és azt követően az a konzervatív reformmunka folytatódott – igaz, nagy késéssel, nagyon lassan és gyengébb minőségben –, ami az 1790-es évek első felében elkezdődött.

Miután a kortársak által „kalapos királynak” nevezett II. József császár —aki nem koronáztatta meg magát a Szent Koronával, sőt azt önkényesen Bécsbe szállíttatta — 1790 februárjában meghalt, az ő „felvilágosult zsarnoksága” és erőltetett germanizációja miatt felháborodott, lázongó magyar rendek megbékéltetése és kiengesztelése végett (és nem kis részben a francia forradalom hatására) öccse és utóda, II. Lipót negyedszázados szünet után végre összehívta az országgyűlést. Ezen a magyarok számos követelését teljesítette. Többek között azt, hogy – miután a Szent Koronát visszaszállították Magyarországra – a király köteles magát törvényesen megkoronáztatni, az országgyűlést (legalább) háromévenként összehívni, s a király és az országgyűlés együtt alkotják a törvényeket.

Azt a törvényt is szentesítette, hogy Magyarország szabad és független, saját állami léttel és alkotmánnyal bíró ország, mely tulajdon törvényei és szokásai szerint kormányozandó a törvényesen megkoronázott királyai által.

A magyar politikai elit és a Habsburg-ház 1790-es kibékülése, kiegyezése jó alapot teremtett – a II. József által halála előtt visszavont, alkotmányellenes reformdiktátumok helyett – a kor szükségleteinek megfelelő közpolitikai, közjogi, közigazgatási, közgazdasági, adóügyi, társadalmi, oktatási stb. reformok megvalósítására. Az 1790–91. évi országgyűlés összesen kilenc bizottságot (deputatio) küldött ki a reformjavaslatok elkészítésére, hogy azokat a következő országgyűlés elé terjesszék. E bizottságokban ott voltak az akkori magyar társadalom legkiválóbb alakjai és nem a radikális újítók, hanem a mérsékelt reformerek voltak többségben.

Mágnás és polgár, köznemes és pap együtt dolgozott s a magyar, énjének elnyomásával, szinte a lélekben való újjászületés, lassú átformálódás küszöbéig jutott el. Nem látott még eddig ilyent a magyar Clio, de azután sem többé 

– írja némi pátosszal Mályusz A magyar reformkor nemzedéke című, a Századok folyóiratban 1923-ban megjelent tanulmányában.

A pozsonyi diéta helyszíne. Forrás: mek.oszk.hu

A bizottságok 1791-ben megalakultak és előkészítették a tárgyalások anyagát, amelyet 1792–93-ban dolgoztak fel tanácskozásaikon. Az úgynevezett rendszeres munkálatok (systematicum operatum) komolysága „nem üres reménnyel kecsegtetett. Mégis a kilenc bizottság szép terveiből semmi nem valósult meg” – konstatálja a jeles történész, aminek fő oka az volt, hogy a bécsi kormányzat megakadályozta azoknak az országgyűlési tárgyalását. A reakciót a Martinovics Ignác vezette jakobinus összeesküvés néven ismert szerencsétlen mozgalom váltotta ki. Az ifjú Ferenc császár, magyar király – az 1792 márciusában elhunyt II. Lipót legidősebb fia és utóda – és még inkább öccse, Sándor Lipót főherceg, Magyarország nádora eleinte jóindulattal viseltetett a magyar nemzeti reformtörekvések iránt, de a franciaországi terror és téboly rémképét felfestő, mégoly veszélytelen magyar összeesküvés felfedése után száznyolcvan fokos fordulat történt. A félelem, reszketés és gyanakvás uralomra juttatta a bécsi udvarban az abszolutizmushoz visszakanyarodó, retrográd, reformellenes politikai szellemet és gyakorlatot, ráadásul a magyar rendek figyelmét is jó időre lefoglalták a francia háborúk (1792–1815), így a reformmunkák tárgyalásának békésebb időkre való halasztásába a kormány óhajának megfelelően belenyugodtak. Végül egyik országgyűlésen sem vehették napirendre az 1793-ra kidolgozott törvényjavaslatokat, sőt 1812 után a Habsburg uralkodó jó ideig össze sem hívta a magyar országgyűlést.

A Ferenc-féle kormányrendszer bűne miatt, állítja Mályusz, nem maradt Magyarország Széchenyi föllépésének évében – az eredménytelenül letűnt három évtized után – a fejlődés azon fokán, amelyen 1790-ben állott, hanem visszajutott Mária Terézia korába. Sőt a nemzeti alkotóerő és tettvágy elfojtásának, megbénításának káros hatása következtében a pusztítás a nemzet közértelmiségének gondolkozásmódjában még visszavetőbb irányú és jellegű volt. Mire a korábbi reformjavaslatok az 1825–27. évi országgyűlés tanácskozó asztalára kerülhettek, azok már nem feleltek meg a kor kívánatainak – elkéstek! –, ennek ellenére az újraindított munkálatok alacsonyabb minőségi szintet és fejlődési fokot képviseltek, mint az 1792–93. éviek. Ezek alapján „nem lehetett Mária Terézia korából a művelt államok sóvágott nívójára eljutni”. Így a felgyülemlett – de Pató Pál úr módjára ráérősen félretolt – problémák óriási tehertételt és akadályt képeztek Széchenyi 1830–32-ben meghirdetett grandiózus reformprogramja számára.

SZEKFŰ GYULA: RÖVID MAGYAR TÖRTÉNET 1606–1939 (RÉSZLET) 

„A II. József abszolutizmusára és germanizációjára felkelt nemzeti reakció nem tudta a viszonyokat gyökeresen átalakítani, s vele szemben egy vértelen ellenforradalom, melynek fő indítóoka csak a forradalom lehetőségétől való félelem volt, megint hosszú évtizedekre biztosította a régi uralmát: bent a nemesi privilégiumokon alapuló társadalmat, kifelé a Bécsben székelő királlyal való egyezséget. (…) Az így megmerevedett viszonyok lassan, nehezen kerülhettek hullámzásba. (…) A könyvek birodalmából a politikába gróf Széchenyi István vitte át a reform gondolatát, akinek 1830-ban megjelent Hitel c. könyve egyszerre megmozgatta a nemesi tömegeket, s mindenütt kisebb-nagyobb csoportokat alkotott, melyek az ország társadalmi és gazdasági viszonyait a gróf programja szerint akarták átalakítani.”

Borítókép: Széchenyi István felajánlja egyévi jövedelmét egy „tudós társaság” felállítására. Vinzenz Katzler litográfiája (Forrás: Wikipedia Commons)