Elkésett reformkor

Kétszáz évvel ezelőtt, 1825 őszének elején két nevezetes esemény is felkeltette a politika és az irodalom iránt fogékony magyar honpolgárok érdeklődését. Szeptember 11-én – tizenhárom év szünet után – ismét megnyílt a rendi országgyűlés Pozsonyban, alig néhány nappal korábban Pesten pedig megjelent Vörösmarty Mihály Zalán futása című hőskölteménye.

Mások mellett Grünwald Béla német–szlovák származása ellenére magyar nacionalista politikus, publicista, történetíró képviselte talán a legmarkánsabban a XIX. században azon nézetet, hogy a szatmári békekötéssel (1711) kezdődött és 1825-ig tartott a magyar nemzet történelmének legdicstelenebb korszaka. Úgy vélte, ez a „régi Magyarország” a nemzeti süllyedés, sőt elaljasodás időszaka, amikor „a nemzeti szellem folyton gyengül s közel van a teljes kialváshoz” – az 1825-ben született „új Magyarország” viszont a nemzet életének legszebb, legtermékenyebb korszaka. Mályusz Elemér azonban vitatja, hogy 1825 cezúra volt az újkori magyar történelemben. Szerinte az 1825–27-es országgyűlésen és azt követően az a konzervatív reformmunka folytatódott – igaz, nagy késéssel, nagyon lassan és gyengébb minőségben –, ami az 1790-es évek első felében elkezdődött.

Miután a kortársak által „kalapos királynak” nevezett II. József császár —aki nem koronáztatta meg magát a Szent Koronával, sőt azt önkényesen Bécsbe szállíttatta — 1790 februárjában meghalt, az ő „felvilágosult zsarnoksága” és erőltetett germanizációja miatt felháborodott, lázongó magyar rendek megbékéltetése és kiengesztelése végett (és nem kis részben a francia forradalom hatására) öccse és utóda, II. Lipót negyedszázados szünet után végre összehívta az országgyűlést. Ezen a magyarok számos követelését teljesítette. Többek között azt, hogy – miután a Szent Koronát visszaszállították Magyarországra – a király köteles magát törvényesen megkoronáztatni, az országgyűlést (legalább) háromévenként összehívni, s a király és az országgyűlés együtt alkotják a törvényeket.

Azt a törvényt is szentesítette, hogy Magyarország szabad és független, saját állami léttel és alkotmánnyal bíró ország, mely tulajdon törvényei és szokásai szerint kormányozandó a törvényesen megkoronázott királyai által.

A magyar politikai elit és a Habsburg-ház 1790-es kibékülése, kiegyezése jó alapot teremtett – a II. József által halála előtt visszavont, alkotmányellenes reformdiktátumok helyett – a kor szükségleteinek megfelelő közpolitikai, közjogi, közigazgatási, közgazdasági, adóügyi, társadalmi, oktatási stb. reformok megvalósítására. Az 1790–91. évi országgyűlés összesen kilenc bizottságot (deputatio) küldött ki a reformjavaslatok elkészítésére, hogy azokat a következő országgyűlés elé terjesszék. E bizottságokban ott voltak az akkori magyar társadalom legkiválóbb alakjai és nem a radikális újítók, hanem a mérsékelt reformerek voltak többségben.

Mágnás és polgár, köznemes és pap együtt dolgozott s a magyar, énjének elnyomásával, szinte a lélekben való újjászületés, lassú átformálódás küszöbéig jutott el. Nem látott még eddig ilyent a magyar Clio, de azután sem többé 

– írja némi pátosszal Mályusz A magyar reformkor nemzedéke című, a Századok folyóiratban 1923-ban megjelent tanulmányában.

A pozsonyi diéta helyszíne. Forrás: mek.oszk.hu

A bizottságok 1791-ben megalakultak és előkészítették a tárgyalások anyagát, amelyet 1792–93-ban dolgoztak fel tanácskozásaikon. Az úgynevezett rendszeres munkálatok (systematicum operatum) komolysága „nem üres reménnyel kecsegtetett. Mégis a kilenc bizottság szép terveiből semmi nem valósult meg” – konstatálja a jeles történész, aminek fő oka az volt, hogy a bécsi kormányzat megakadályozta azoknak az országgyűlési tárgyalását. A reakciót a Martinovics Ignác vezette jakobinus összeesküvés néven ismert szerencsétlen mozgalom váltotta ki. Az ifjú Ferenc császár, magyar király – az 1792 márciusában elhunyt II. Lipót legidősebb fia és utóda – és még inkább öccse, Sándor Lipót főherceg, Magyarország nádora eleinte jóindulattal viseltetett a magyar nemzeti reformtörekvések iránt, de a franciaországi terror és téboly rémképét felfestő, mégoly veszélytelen magyar összeesküvés felfedése után száznyolcvan fokos fordulat történt. A félelem, reszketés és gyanakvás uralomra juttatta a bécsi udvarban az abszolutizmushoz visszakanyarodó, retrográd, reformellenes politikai szellemet és gyakorlatot, ráadásul a magyar rendek figyelmét is jó időre lefoglalták a francia háborúk (1792–1815), így a reformmunkák tárgyalásának békésebb időkre való halasztásába a kormány óhajának megfelelően belenyugodtak. Végül egyik országgyűlésen sem vehették napirendre az 1793-ra kidolgozott törvényjavaslatokat, sőt 1812 után a Habsburg uralkodó jó ideig össze sem hívta a magyar országgyűlést.

A Ferenc-féle kormányrendszer bűne miatt, állítja Mályusz, nem maradt Magyarország Széchenyi föllépésének évében – az eredménytelenül letűnt három évtized után – a fejlődés azon fokán, amelyen 1790-ben állott, hanem visszajutott Mária Terézia korába. Sőt a nemzeti alkotóerő és tettvágy elfojtásának, megbénításának káros hatása következtében a pusztítás a nemzet közértelmiségének gondolkozásmódjában még visszavetőbb irányú és jellegű volt. Mire a korábbi reformjavaslatok az 1825–27. évi országgyűlés tanácskozó asztalára kerülhettek, azok már nem feleltek meg a kor kívánatainak – elkéstek! –, ennek ellenére az újraindított munkálatok alacsonyabb minőségi szintet és fejlődési fokot képviseltek, mint az 1792–93. éviek. Ezek alapján „nem lehetett Mária Terézia korából a művelt államok sóvágott nívójára eljutni”. Így a felgyülemlett – de Pató Pál úr módjára ráérősen félretolt – problémák óriási tehertételt és akadályt képeztek Széchenyi 1830–32-ben meghirdetett grandiózus reformprogramja számára.

SZEKFŰ GYULA: RÖVID MAGYAR TÖRTÉNET 1606–1939 (RÉSZLET) 

„A II. József abszolutizmusára és germanizációjára felkelt nemzeti reakció nem tudta a viszonyokat gyökeresen átalakítani, s vele szemben egy vértelen ellenforradalom, melynek fő indítóoka csak a forradalom lehetőségétől való félelem volt, megint hosszú évtizedekre biztosította a régi uralmát: bent a nemesi privilégiumokon alapuló társadalmat, kifelé a Bécsben székelő királlyal való egyezséget. (…) Az így megmerevedett viszonyok lassan, nehezen kerülhettek hullámzásba. (…) A könyvek birodalmából a politikába gróf Széchenyi István vitte át a reform gondolatát, akinek 1830-ban megjelent Hitel c. könyve egyszerre megmozgatta a nemesi tömegeket, s mindenütt kisebb-nagyobb csoportokat alkotott, melyek az ország társadalmi és gazdasági viszonyait a gróf programja szerint akarták átalakítani.”

Borítókép: Széchenyi István felajánlja egyévi jövedelmét egy „tudós társaság” felállítására. Vinzenz Katzler litográfiája (Forrás: Wikipedia Commons)