Az elmúlt évszázadot szinte végigélt, 1945 után feledésre ítélt történész nemcsak hosszú életkora révén jelképesen, hanem munkássága által ténylegesen is közvetítője volt a két világháború közötti magyar nemzeti történetírás legjobb hagyományainak.
Harmincöt évvel halála után ki kell mondanunk: Mályusz Elemér – Szekfű Gyula, Hóman Bálint, Domanovszky Sándor, Hajnal István mellett (nem mögött!) – a legkiválóbb XX. századi magyar történetkutatók és -írók közé tartozik.
Bár már nincs szüksége semmiféle utólagos elégtételre, de arra igen, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni életművét, amely a magyar történelmi emlékezet és történettudat egyedülálló, kimeríthetetlen kincstára. Merítsünk hát belőle minél gyakrabban, vegyük kézbe könyveit, s belőlük próbáljuk jobban megismerni és megérteni történelmünk jelentős korszakait, eszméit, fordulópontjait. Általuk azt is tudatosíthatjuk, hogy az egymást váltó szellemi, kulturális áramlatok, világnézetek, generációk miként használták fel az elődeiktől kapott örökséget, hogyan hasznosították a talentumokat: vajon elásták-e vagy pedig gyarapították, fejlesztették-e. Mert
ahol ilyen fejlesztés történt, ott beszélhetünk haladásról,
írta ő. Sőt egyáltalán megmaradásról, teszem hozzá én.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!