Mit „vétett” Mályusz Elemér? – ez az alcíme a Magyar Nemzet 1989. szeptember 18-i számában megjelent A túlsó partról című cikknek. Szerzője Czigány Lóránt, akkoriban Angliában élő ’56-os emigráns magyar író, irodalomtörténész, aki a lapunkban megjelent nekrológra reflektált. Abból ugyanis szerinte nem derült ki, hogy
az augusztus 25-én, 91 évesen elhunyt világhírű magyar történészt miért bocsátották el 1945-ben az egyetemi tanári állásából, és miért zárták ki 1949-ben az Akadémia tagjainak sorából.
A cikkíró szerint az egyik vétke az volt a kitűnő történettudósnak, hogy a – marxista bélyeg szerint – régi köznemesi-nacionalista történelemszemléletet az új ellenforradalmi követelményekhez idomító „népiségtörténet” irányzatát képviselte. Ez a fogalom (röviden) egy-egy etnikumnak az interdiszciplináris kutatása, amely különös gondot fordít a nép legsajátosabb szellemi javainak, életmódjának, szokásainak és anyagi kultúrájának a leírására. Ezzel pedig az volt a probléma, hogy a kommunisták összemosták a német nacionalista, sőt náci nézetekkel.
Mályusz félreállításának másik, valójában igazi oka azonban Czigány szerint A vörös emigráció című, eredetileg 1931-ben a Napkelet című folyóirat hasábjain folytatásokban megjelent műve volt, amely ugyanabban az évben könyvként németül és angolul is napvilágot látott.
A fiatal történész az akkor elérhető források aprólékos, dokumentarista jellegű feldolgozásával írta meg a kommunista emigráció viselt dolgait, így műve az 1919-es magyarországi bolsevista diktatúra vezetői elleni hatásos vádirat lett. Annyira hatásos, hogy még bibliográfiai felsorolásokban is nehéz volt a nyomára bukkanni.
Tegyük hozzá, ez volt a helyzet a rendszerváltozásig, aztán a páratlanul érdekes mű 2006-ban végre magyarul is megjelent, a Napkelet digitalizált kiadásában pedig A vörös emigráció ma már mindenki számára könnyen hozzáférhető, olvasható.
Nem állt egyedül Czigány Lóránt azon véleményével, hogy lényegében e műve miatt közösítették ki a Rákosi-korszakban a magyar történettudomány egyik legnagyobb XX. századi alakját. Például Papp István történész-levéltáros egy 2006-os cikkében a Mályusz elleni 1945-ös politikai rendőrségi vizsgálat – az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött – forrásanyagát elemezve állapította meg, hogy a kommunista vezetésű államrendőrség Mályuszt A magyar történettudomány című tanulmánykötete – amely részben először az imrédysta Egyedül Vagyunk című lapban látott napvilágot – és A vörös emigráció című műve, valamint öt egyetemi hallgató és Szekfű Gyula történész szóbeli vallomásai alapján marasztalta el, bár arról nem talált adatot, hogy a vizsgálat végén milyen határozatot hoztak.
Viszont az 1945-ben lefolyt eljárás anyagát 1952-ben újból elővették, és a Mályusz Elemér – fasiszta, antiszemita magatartás címet adták neki.
Miután a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlése 1989 májusában, negyven év elteltével érvénytelenítette eltávolító határozatát, és rehabilitálta, vagyis ismét rendes tagjának nyilvánította Mályusz Elemért, az idős professzor az Élet és Tudomány 1989. június 16-i számában megjelent interjúban elmondta,
1945-ben azzal vádolták, hogy a háború alatt németpárti volt, másfelől polgári származása miatt nem volt alkalmas arra, hogy a Rákosi és Gerő által „rendbe hozott” – azaz szovjetizált – Akadémia tagja legyen.
Mégis, mint példás önmérséklettel és szerénységgel elmondta, eltávolítása, mellőzöttsége miatt a kutatómunkájában nem szenvedett hátrányt. Sőt amikor 1953-ban (Sztálin halála után) „enyhült a helyzet”, megkapta a nagydoktori címet, a következő évben pedig az MTA Történettudományi Intézetében kapott állást, ahol a középkori történelemmel foglalkozott. Onnan ment végérvényesen nyugdíjba 1968-ban, hetvenéves korában.
Nyugdíjasként élete végéig dolgozott, és a magyar medievisztika (középkorkutatás) egyik legkomolyabb életművét hozta létre, de a barokk, a felvilágosodás és a reformkor kutatójaként is kiemelkedőt és maradandót alkotott.
Rendkívül széles körű művelődés-, egyház- és társadalomtörténeti műveltsége, a magyar történelem forrásanyagának páratlanul alapos ismerete, a részletek, adatok beható ismeretével párosuló szintetizáló tehetsége és a következetes pártatlanságra, objektivitásra, igazságra törekvés gyümölcse az a hatalmas életmű, amit egykori tanítványa, Jakó Zsigmond erdélyi magyar történettudós a XX. századi magyar történetírás talán legnagyobb ívű, de erősen rögös tudóspályájának titulált.
Az elmúlt évszázadot szinte végigélt, 1945 után feledésre ítélt történész nemcsak hosszú életkora révén jelképesen, hanem munkássága által ténylegesen is közvetítője volt a két világháború közötti magyar nemzeti történetírás legjobb hagyományainak.
Harmincöt évvel halála után ki kell mondanunk: Mályusz Elemér – Szekfű Gyula, Hóman Bálint, Domanovszky Sándor, Hajnal István mellett (nem mögött!) – a legkiválóbb XX. századi magyar történetkutatók és -írók közé tartozik.
Bár már nincs szüksége semmiféle utólagos elégtételre, de arra igen, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni életművét, amely a magyar történelmi emlékezet és történettudat egyedülálló, kimeríthetetlen kincstára. Merítsünk hát belőle minél gyakrabban, vegyük kézbe könyveit, s belőlük próbáljuk jobban megismerni és megérteni történelmünk jelentős korszakait, eszméit, fordulópontjait. Általuk azt is tudatosíthatjuk, hogy az egymást váltó szellemi, kulturális áramlatok, világnézetek, generációk miként használták fel az elődeiktől kapott örökséget, hogyan hasznosították a talentumokat: vajon elásták-e vagy pedig gyarapították, fejlesztették-e. Mert
ahol ilyen fejlesztés történt, ott beszélhetünk haladásról,
írta ő. Sőt egyáltalán megmaradásról, teszem hozzá én.
