Lassítani

Ahogy emelkedik a Nap, a patakfelszín fényei átrajzolódnak. Mindig máshol tűnik fel egy újabb érdekes kompozíció.

Forrás: Merítő - Szerző felvétele

Még mindig hallom a menekülő őzbak ugatását. Nem tudom, mitől riadt meg. A patak partján legelészett, harminc-negyven méterrel fölöttem, de valami megugrasztotta. Még az is lehet, hogy a hiúz volt. Engem az őz nem láthatott, álcaháló mögött ülök mozdulatlanul, ráadásul szél alatt. Kis kempingszékemen várok a csörgedező patak mellett, már vagy másfél órája. Előttem a fotóállvány, rajta Blackmagic kamerám a 800-as Sigma zoommal. Filmet forgatok a Börzsönyről. A fiókáit etető, rovarokra vadászó hegyi billegetőt akarom „meglőni”.

Mióta a vízirigó – a patakok kiszáradása miatt – szinte teljesen kipusztult Magyarországról, ez a szép sárga-szürke madár a hazai hegyi vizek sztárja. Fürge mozgása miatt elég nehezen filmezhető. A kamerát négyszeres lassításra állítottam, így van esély rá, hogy ha megjelenik, a kövek közt röpködő-ugrándozó billegetőről csinálhatok néhány 8-10 másodperces használható, éles snittet.

Ha az ember kiül ide három-négy órára, néhányszor biztosan kamerája elé kerül a madár. 

A fiókák már nagyok, sűrűn kell hordani nekik az eleséget. A fennmaradó idő a merengésé. Amikor elhelyezkedtem a terepfoltos kis széken és végignéztem a vízen, csak egy patakot láttam. De ahogy telik az idő, tekintetem centiméterről centiméterre bejárja a környéket. Egy kis öbölben egy vízre hullott levél vesztegel: lassan kering a limányban, nem tud kiszabadulni a lusta örvényből. Odébb egy páfrány árnyéka

furcsa jeleket rajzol a vízre. A túlsó parton avarcsörrenés: egy erdei pocok bújt elő vackából. Sötét árny villan a fák közt: héja szállt egy kiszáradt bükk ágára, tollászkodik kicsit, de már libben is tovább. Biztosan fiókákat etet ő is.

Ahogy emelkedik a Nap, a patakfelszín fényei átrajzolódnak. Mindig máshol tűnik fel egy újabb érdekes kompozíció. Csak erről a néhány négyzetméterről, amit innen belátok, önálló filmet lehetne készíteni. A fények, színek, hangulatok játékáról. Ha csak elsétálnék a patak mellett, mindebből semmit se látnék. Ahhoz, hogy az élmény kibontsa magát, idő kell.

Egy-egy filmem vetítése után rendszerint megkapom a kérdést: nem unalmas egész nap egy lessátorban ülni? Mit lehet ott csinálni? Nos, semmit. Épp ez a lényeg. Az idő ott önmagává lassul. Az ember önmagává érik. Ha annak akarok utánajárni, mi történik velem az erdőn, először is a lassúságot kell megértenem.

Aki nem tudja járását, tekintetét, vérmérsékletét hozzálassítani az erdőhöz, annak az erdő nem sokat mond. Aki csak sportol itt, aki az erdőjárást összekeveri a teljesítménytúrával, aki leszegett fejjel végignyargal a tájon, mert képtelen rá, hogy a hétköznapi loholás ritmusával szakítson, annak a Börzsöny nem nyílik meg. Ha az erdő élete nem érdekel, barátom, akkor őt se érdekli a tiéd. Néha – ritkán, mert az erdőn nem szeretem a társaságot – magammal hozok ide néhány embert. Barátokat, ismerős erdőjárókat. Van úgy, hogy ezek az emberek magukkal cipelik a várost. Be nem áll a szájuk: munkahelyi problémákról, részletfizetésről, politikáról, társas kapcsolataik nyűgeiről fecsegnek. 

Ilyenkor rájuk kell szólnom. Itt nem illik így viselkedni. Az erdőbe az embernek nyitott lélekkel kell érkeznie, hogy megszállhassa őt az erdő szelleme.

 Ha az ember úgy megy az erdőbe, hogy viszi magával hétköznapi bajait, akkor nem képződik meg körülötte az a bura, amelynek légterében átszellemülhet. Ha a városi gondolatok túl erősek, lelki hernyókként átrágják e bura levélzöld falát, és az erdő szelleme a lyukakon át elszivárog.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)