Lassítani

Ahogy emelkedik a Nap, a patakfelszín fényei átrajzolódnak. Mindig máshol tűnik fel egy újabb érdekes kompozíció.

Forrás: Merítő - Szerző felvétele

Egy-egy filmem vetítése után rendszerint megkapom a kérdést: nem unalmas egész nap egy lessátorban ülni? Mit lehet ott csinálni? Nos, semmit. Épp ez a lényeg. Az idő ott önmagává lassul. Az ember önmagává érik. Ha annak akarok utánajárni, mi történik velem az erdőn, először is a lassúságot kell megértenem.

Aki nem tudja járását, tekintetét, vérmérsékletét hozzálassítani az erdőhöz, annak az erdő nem sokat mond. Aki csak sportol itt, aki az erdőjárást összekeveri a teljesítménytúrával, aki leszegett fejjel végignyargal a tájon, mert képtelen rá, hogy a hétköznapi loholás ritmusával szakítson, annak a Börzsöny nem nyílik meg. Ha az erdő élete nem érdekel, barátom, akkor őt se érdekli a tiéd. Néha – ritkán, mert az erdőn nem szeretem a társaságot – magammal hozok ide néhány embert. Barátokat, ismerős erdőjárókat. Van úgy, hogy ezek az emberek magukkal cipelik a várost. Be nem áll a szájuk: munkahelyi problémákról, részletfizetésről, politikáról, társas kapcsolataik nyűgeiről fecsegnek. 

Ilyenkor rájuk kell szólnom. Itt nem illik így viselkedni. Az erdőbe az embernek nyitott lélekkel kell érkeznie, hogy megszállhassa őt az erdő szelleme.

 Ha az ember úgy megy az erdőbe, hogy viszi magával hétköznapi bajait, akkor nem képződik meg körülötte az a bura, amelynek légterében átszellemülhet. Ha a városi gondolatok túl erősek, lelki hernyókként átrágják e bura levélzöld falát, és az erdő szelleme a lyukakon át elszivárog.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)