Aranybulla 800: a nemzeti szabadság eszmeiségének legszebb magyar történeti emléke

Nyolcszáz évvel ezelőtt, Szent György napján (április 24.) a fehérvári gyűlésen jeruzsálemi II. András királyunk (1205–1235) kiadta az Aranybullát. Az európai kultúrtörténetben egyedülállónak számító bulla a szuverenitás és a nemzeti szabadság eszmeiségén felépülő ezeréves magyar alkotmányos önazonosságunk legszebb emléke.

ARANYBULLA Forrás: Wikipédia

A sajátos magyar hatalomfelfogás mint a szuverenitás biztosítéka

A magyar államelmélet a Szent Korona eszmeisége szerint a közhatalom valódi megosztására, a király és a (politikai) nemzet közös hatalomgyakorlására épült fel, ami az évszázadok következése során a királyi tanácsban, a törvényhozó országgyűlésen, majd a nemesi vármegyék kiteljesedő önkormányzati rendszerén keresztül mindinkább megmutatkozott.

Alkotmányos hagyományaink szerint a korona az ország koronája, a kettős kereszt az ország jelképe, a nádor az ország nádora, a törvény az ország törvénye, a szokás az ország szokása, a diéta az ország gyűlése, a vármegye pedig a nemesség vármegyéje volt.

Mindez a sajátos magyar közjogias szemléletből fakadt, amelyhez foghatót nem találunk az európai alkotmánytörténetben.

A főhatalom teljessége az országot megtestesítő Szent Koronát illette, amely eleve kizárta azt, hogy az államalkotó tényezők (király, politikai nemzet) a közhatalmat kizárólagosan magukhoz ragadják. Ez a közjogias szemlélet és sajátos magyar jogfelfogás volt az, amely a nyugati, magánhatalmi eszmék (feudalizmus/hűbériség) magyarországi beáramlását meggátolta, és ezt az akadályt elsőként az Aranybulla testesítette meg.

A nemzeti szabadságeszmény és a bulla szellemisége

A középkori és a kora újkori társadalom európai mintára nálunk is – egészen a polgári átalakulásig (1848) – a szabadokra és a szolgákra épült, a politikai jogok teljességét csak a rendek (nemesség, egyháziak, szabad királyi városi polgárság), illetve a kiváltságolt közösségek (mint Erdélyben a székelyek vagy a szász universitas) bírták. Magyarországon azonban a király és a rendek viszonyát nem a nyugati magánjogias-hűbéri, kizárólag alá-fölé rendeltségi viszony határozta meg, hanem a Szent Korona eszmeisége szerint egy sajátos mellérendelt viszony, amely szerint a király és a rendek egyesültek a Szent Koronában, a király a fej, a rendek a tagok, amiből a hatalom megosztásának és közös gyakorlásának kialakulása és fennmaradása értelemszerű dolog volt. Magyarországon soha nem volt feudalizmus, ha azalatt hűbériséget értünk, „a magyar társadalom és alkotmány fejlődésének főága a rendiség volt, a hűbériség pedig csak mellékágaként jelenik meg”.

A közhatalom privatizálására tett (első) kísérlet II. András időszakára esik, az Aranybulla azonban ennek a folyamatnak egyértelműen megálljt kívánt parancsolni, „egész megyét vagy akárminemű méltóságot örök jószágul vagy birtokul nem adunk”.

Ez a magyar közszabadság eszméjéből fakadt, amely nem tűrte el, hogy szabad ember másnak magánhatalma alá jusson, csupán a törvényesen megkoronázott magyar királyt ismerte el maga fölött. Később Anjou Lajos királyunk törvényben  (1351) mondta ki, hogy „az országunk határai közt lakó valódi nemesek még az országunk határai közt fekvő herczegi tartományokban levők is, megannyian ugyanazon egy szabadsággal éljenek”.

A bulla szinte minden társadalmi réteget figyelembe vett, az egyháziak, a bárók, a királyi szerviensek (nemesség), az özvegységre jutott nők, de a szegények és az országban megtelepedett idegenek (vendégek) jogát és érdekét is védte.

Ha valamely ispán az ő ispánságának módja szerint magát tisztességgel nem viselné, vagy az ő vára népét megrontaná, ebben találtatván, mind az ország szine előtt vessék ki tisztéből szégyenére, és a mit elragadott, adja vissza.

Forrás: Wikipédia

A szövegezők a jogtalanul idegen kézre került javak tekintetében igencsak gáláns megoldást választottak, ugyanis nem erőből visszavették azokat, hanem lehetőséget biztosítottak a törvényes visszaszerzésükre, „birtokot az országon kívül való embernek ne adjanak, ha valamelyest adtak vagy eladtak, azt a haza fiai válthassák meg”.

A nyugati magánjogias felfogás Magyarországon is éreztette persze a hatását, amit II. András korában az idegen királyné, Gertrúd környezetével Magyarországba jött kalandorok és szerencselovagok tettek látványossá. Az Aranybulla maga is utal erre a jelenségre, amikor úgy fogalmaz, hogy „ha vendégek, tudni mint jámborok, jönnének az országba, ország tanácsa nélkül méltóságra ne jussanak”. Ezzel együtt az országban nemcsak a szabad magyarság élvezett kiváltságokat, hanem más közösségek is, „hasonlatosképen a vendégek is, akár micsoda nemzet legyenek, azon szabadságban tartassanak, mely kezdettől fogva vagyon nekik engedve” – fogalmaz a bulla.

E szellemiségéből természetesen következik, hogy az uralkodók hívására vagy önkéntesen megtelepedett közösségek igen széles körű autonómiát kaptak, mint a szászok Erdélyben még II. Andrástól (1224), a zsidók IV. Bélától (1251) vagy később a kunok IV. Lászlótól (1279), amely évszázadokig fennálló, újra és újra megerősített kiváltságok példaértékűek az európai kultúrtörténetben.

A bulla eszmeisége, így a hatalom megosztásának elve, a közhatalmat gyakorlók fokozott felelősségviselése- és vállalása, a nemzeti érdekek védelme, a társadalom széles rétegeinek figyelembevétele manapság is követendő érték. Ezredéves alkotmányos önazonosságunk talán legszebb történeti emléke, mi, magyarok méltán lehetünk rá büszkék.

A szerző Liktor Z. Attila a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának PhD-hallgatója

Az eredeti írás ide kattintva érhető el.

Borítókép: Aranybulla (Forrás: Wikipédia)