Kedves diákok, önöket senki nem veszélyezteti tanulmányaikban!

Itt az ideje a frissítésnek.

Budapest, 2020. szeptember 6. Résztvevõk a Színház- és Filmmûvészeti Egyetem (SZFE) Vas utcai épülete közelében az SZFE és a Parlament között szervezett élõláncon 2020. szeptember 6-án. Élõlánccal tiltakoztak az SZFE modellváltása, autonómiájának elveszítése ellen az intézmény hallgatói és szimpatizánsok ezen a napon Budapest belvárosában. Az élõlánc tagjai kézrõl kézre adták azt a chartát, amelyet délelõtt az egyetem szenátusa írt. A Charta Universitasban rögzítették azokat az alapelveket, amelyek mentén el tudnák képzelni az együttmûködést az Innovációs és Technológiai Minisztériummal. MTI/Mónus Márton Fotó: Mónus Márton

Igazándiból nem értem a színművészeti egyetem hallgatóit. Nekik most a kuratórium és annak elnöke, Vidnyánszky Attila mellett kéne állniuk! Szerintem aki az elmúlt években az egyetemre jelentkezett, tisztában kéne lennie a színházi szakma elmúlt 45-50 évének történetével. (Sajnos ez nem így van!) Több oktatótól tudom, hogy azt sem tudják, ki volt Várkonyi Zoltán! A háború, majd 1956 után a magyar színházakat és akkor még főiskolát hatvan-hetven százalékban tehetséges színházművészek uralták. A harminc-negyven százaléknyi, többnyire a Szovjetunióban végzett káderről nem érdemes beszélni! De a meghatározó emberek: Major, Marton, Ádám, Kazimir, Várkonyi, Horvai, Szinetár stb. voltak. Ezek a művészek Aczél elvtárs kegyencei voltak. Mindegyik kivétel nélkül tehetséges művész.

Az 1970-es évek elejére a nagy öregek kineveltek egy tehetséges fiatal gárdát: Zsámbéki, Székely, Ruszt, Ascher, Ács, Máté stb. Ők lázadni kezdtek az öregek ellen. Meg akarták újítani a magyar színházi életet.

Ők az én korosztályom. Amivel csak tudtam, segítettem ebben őket! Remek előadások jöttek létre Kaposvárott, Szolnokon, Kecskeméten. A változást akarókat, az újítókat támogatta Pozsgay Imre az Aczél által támogatott idősebbekkel szemben. Az áttörés 1978-ban történt meg, Székely és Zsámbéki a Nemzetibe kerültek az igazgatói és főrendezői székbe. Nem könnyen, de szép lassan, a rendszerváltás után végleg ez a csapat vette át az irányítást a szakmában. A színházakban és a főiskolán is.

Azóta eltelt negyven-ötven év, és semmi nem változott. Ez a tehetséges csapat alig nevelt ki – néhány kivételtől eltekintve – igazán nagy, hozzájuk mérhető tehetségeket. De az ő elképzelésük, ha úgy tetszik, liberálisnak mondott szemléletük szerint neveltek közül a legtehetségesebbek sem kerültek vezető pozícióba, sem a színházakban, sem az egyetemen.

Most, közel egy fél évszázad után a szakma egy része úgy gondolta, itt az ideje a frissítésnek, a változtatásnak. Ez ellen tiltakoznak a növendékek, ki tudja, miért. Hogy ne legyen változás, és továbbra is 65-80 év közötti tanárok vezessék az osztályokat! Még véletlenül se lehessen más beállítottságú, uram bocsá, konzervatív szellemiségű osztályvezető tanár. Vidnyánszky közölte: minden osztályvezető tanár az első évtől ötödév végéig viheti osztályát. A mostani diákok azoktól tanulhatnak, akik felvették őket. Jövőre talán egy, esetleg két új tanár is indíthatna osztályt. Mi evvel a baj, fiatal barátaim?

(A szerző a Budapesti Kamaraszínház volt igazgatója)