Merkeltől Merkelig, zászlótól zászlóig

Az Európa-bajnoki csoportmeccs idején ez lett a legfontosabb téma Németországban, hogy hol és mennyi szivárványos jelképet tudnak megjelentetni.

FIFA President Sepp Blatter (L) talks to German Chancellor Angela Merkel before the start of the World Cup 2006 third place soccer match between Germany and Portugal in Stuttgart July 8, 2006. FIFA RESTRICTION - NO MOBILE USE REUTERS/Jose Manuel Ribeiro (GERMANY) - BM2DSZTWIRAA Fotó: REUTERS

– A világ rendje az örök körforgás – vélte Friedrich Nietzsche, a nagy német filozófus. Akár így van, akár nincs, az biztos, hogy a német labdarúgó-válogatott története tele van nagy korszakok utáni látványos megújulásokkal.

Az 1954-ben vb-győztes Fritz Walter-féle csapat után húsz évbe tellett felépítenie a német válogatottnak az újabb világbajnok generációt, majd 16 év telt el a következő világbajnoki címükig.

Ezek a győzelmek mást és mást jelentettek a német közvéleménynek. Az első, amely a mi kárunkra történt, a háború utáni sokk első reménysugara. A második, a 70-es évek, immár újra gazdag Németországnak, pontosabban az NSZK-nak a nagy, vagy nagyhatalmi nemzetek közé történő végleges visszatérése, míg a harmadik, a német egyesítés eufóriájának betetőzését jelentette a német közvélemény szemében.

Az 1990-es csapat vázát adó generáció valóban nagyon erős volt, az azt követő években a szurkolók kötelezően várták a győzelmeket a nagy tornákon, de az 1996-os Európa-bajnoki győzelmet követően tíz éven át csak reménykedtek a német drukkerek a jó teljesítményben, ám ennyi időn keresztül nem tudtak igazán ütőképes csapatot kiállítani. Ez akkor is igaz, ha 2002-ben kiszenvedtek egy ezüstérmet, de az a csapat sosem volt a világ második legjobb válogatottja, lényegében kapusuknak, Oliver Kahnnak köszönhették az ezüstérmet.

Ezt a kis bevezetőt azért éreztem fontosnak megemlíteni, mert így jobban érezhető, hogy mit jelentett Németországnak a 2006-os labdarúgó-világbajnokság. Már nemcsak a Matthäus-féle generáció, hanem az utána következő is kiöregedett, és egy teljesen új korosztály bontogatta a szárnyait, s előtte nem lehetett megjósolni, meddig juthat a megfiatalított Nationalelf.

Ugyanekkora várakozás jellemezte az előkészületeket is. Németország nagyon meg akarta mutatni a világnak, hogy mit tud, s valóban pazar világbajnokságot rendezett, szinte magától értetődő volt, hogy a szervezőbizottság élére a játékosként és edzőként is világbajnok Franz Beckenbauert kérik fel. Nem egyszerűen kipofozták a régi, lassan elavulttá váló stadionokat, hanem szinte mindenütt vadonatúj, ultramodern arénákat építettek, amelyek még ma is kiállják az idők próbáját. A koronagyémánt természetesen a müncheni Allianz Aréna lett, még ha a döntőt Berlinben rendezték is.

A díszpáholyban minden meccsen feltűnt a frissen megválasztott kancellár asszony, Angela Merkel, akit olyan élénken követett a kamera, mint az 1982-es vb-döntőn az öreg, kedves, szenvedélyes apóka szerepében tetszelgő Pertini olasz köztársasági elnököt. (Aki egyébként véresszájú kommunista volt, s mélységesen elítélte az 1956-os magyar forradalmat.)

De Angela Merkel politikusként fiatal volt, s, egy új Németország-képet vetített előre. Egy fiatalos, modern, a múltjával szembenéző, abból tanuló, vidám Németország-képet. Talán nem mindenki emlékszik rá, de 2002-ben sem volt messze attól, hogy kancellár legyen, de a konzervatív oldal akkor Edmund Stoiberben bízott, s őt támogatta egyébként előtte Orbán Viktor, akkori magyar kormányfő is (ki tudja, talán ez is egy magyarázat arra, hogy Merkel miért volt később időnként fagyos Magyarországgal szemben). A multikulturális társadalom megbukott – hangoztatta akkortájt Merkel, ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel szerezve magának népszerűséget. Nem véletlenül, akkortájt már a fősodratú médiában is meg-megjelentek óvatos cikkek arról, miként veszik át Berlin egyes kerületeinek iskoláiban a bevándorló-hátterű gyermekek az uralmat, nemcsak a többi gyerek, a tanárok felett is.

De vissza a futballpályára, ahol a megújult német válogatott csodálatos menetelésbe kezdett hazai pályán, a Lahm–Schweinsteiger–Podolski-tengely vezetésével, Merkel látványosan szurkolt a lelátón, és Németországban csoda történt: német zászlóerdőbe borult az ország. Slágertéma volt a médiában, hogy végre bűntudat nélkül, szabadon merik lengetni a zászlót Németország-szerte az emberek. A Nationalelf végül bronzérmes lett, de ezzel az eseménnyel végérvényesen elkezdődött a német futball új korszaka, amely végképp maga mögött hagyta elődeinek olykor darabos, túl kemény izomfutballját, s a hagyományos német erényeket dinamikával és játékossággal ötvözte. Mindez végül a negyedik világbajnoki címmel tetőzött 2014-ben.

Ám nem sokkal később már a kancellár asszony sem volt annyira mosolygós, mint 2006-ban. Ekkortájt jelent meg az ominózus furcsa videó, amelyen rosszallva utasítja a vele lévőket a német zászló elrakására.

A 2014-es vb ideje alatt jelentkezett az egyre erősödő német szélsőbal azzal a megdöbbentő akcióval, hogy Németországban (!) vett el erőszakkal emberektől zászlókat, majd büszkén mutatták be a kétségtelenül szépszámú „trófeát”. Majd jött a 2015-ös migránsválság, s Merkelnél a korábbi jelszót felváltotta a „Wir schaffen das”.

Közben a 2006-os csapat egyik tagja, a nagy lövéseiről elhíresült Thomas Hitzlsperger nyilvánosan coming outolt, bejelentve, hogy bár tervben volt az esküvő menyasszonyával, ő inkább a férfiakhoz vonzódik. Ekkor azonban még nem voltak szivárványos karszalagok és arénák, ez az utána következő években nyert egyre inkább teret. Az európai csúcsfutball két topbajnoksága, a Premier League és a Bundesliga egymást túllicitálva áll ki roppant egyedi módon az „egyenlőség”, a „tolerancia”, a „rasszizmus”, a „kirekesztés” és még ki tudja, mi minden ellen, vagy mellett, mindezt térdeléssel, vagy az LMBTQ-jelképként használt szivárványos lobogó különböző felhasználásával megspékelve. Címer, embléma, karszalag, stadion, mindent átszíneztek időnként.

Ezt látjuk most is, ahol

az Európa-bajnoki csoportmeccs idején ez lett a legfontosabb téma Németországban (tegyük hozzá: és a hazai progresszív körökben), hogy hol és mennyi szivárványos jelképet tudnak megjelentetni,

kéjes örömet érezve minden egyes szivárványszínű stadion vagy zászló híre hallatán. Szivárványos póló és karszalag a focistákon, a téma kötelező megemlítése a német kapitány által. Itt már tényleg ez a legfontosabb, kit érdekel már a futball. A szerda esti meccsen a magyar himnusz közepette szaladt be egy szivárványos zászlós rendbontó, aki azt demonstratívan a magyar játékosok orra előtt lengette. Az embernek olyan érzése van, hogy egy szivárványos szimbólumos magyar focista kedvéért azt se bánták volna, ha megverte volna a magyar válogatott a németeket. (Ez utóbbihoz nem is hiányzott sok, csupán néhány perc.)

Persze ilyenről szó sincs. Azt például nem írta meg egy német lap se, hogy a „kirekesztő” magyar ultrák kórusban éltették a kérdésben velük feltehetően egyet nem értő Gulácsi Pétert, pedig korábban egyesek a kifütyülését vizionálták. Nálunk ugyanis tényleg nem ez számít, hanem a teljesítmény.

Németországban viszont valami egészen más. Semmi sem bizonyítja mindezt jobban, mint a 2006-os világbajnokság németzászló-erdeje, és a mostani szivárványos lobogók által kísért esemény közötti differencia. És a 2006-os, valamint a Wilkommenskultur utáni Angela Merkel.

(Borítókép: Angela Merkel és Sepp Blatter, a FIFA akori elnöke a 2006-os világbajnokság Portugália–Németország bronzmérkőzésén. A kép forrása: Reuters)

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!