– A világ rendje az örök körforgás – vélte Friedrich Nietzsche, a nagy német filozófus. Akár így van, akár nincs, az biztos, hogy a német labdarúgó-válogatott története tele van nagy korszakok utáni látványos megújulásokkal.
Az 1954-ben vb-győztes Fritz Walter-féle csapat után húsz évbe tellett felépítenie a német válogatottnak az újabb világbajnok generációt, majd 16 év telt el a következő világbajnoki címükig.
Ezek a győzelmek mást és mást jelentettek a német közvéleménynek. Az első, amely a mi kárunkra történt, a háború utáni sokk első reménysugara. A második, a 70-es évek, immár újra gazdag Németországnak, pontosabban az NSZK-nak a nagy, vagy nagyhatalmi nemzetek közé történő végleges visszatérése, míg a harmadik, a német egyesítés eufóriájának betetőzését jelentette a német közvélemény szemében.
Az 1990-es csapat vázát adó generáció valóban nagyon erős volt, az azt követő években a szurkolók kötelezően várták a győzelmeket a nagy tornákon, de az 1996-os Európa-bajnoki győzelmet követően tíz éven át csak reménykedtek a német drukkerek a jó teljesítményben, ám ennyi időn keresztül nem tudtak igazán ütőképes csapatot kiállítani. Ez akkor is igaz, ha 2002-ben kiszenvedtek egy ezüstérmet, de az a csapat sosem volt a világ második legjobb válogatottja, lényegében kapusuknak, Oliver Kahnnak köszönhették az ezüstérmet.
Ezt a kis bevezetőt azért éreztem fontosnak megemlíteni, mert így jobban érezhető, hogy mit jelentett Németországnak a 2006-os labdarúgó-világbajnokság. Már nemcsak a Matthäus-féle generáció, hanem az utána következő is kiöregedett, és egy teljesen új korosztály bontogatta a szárnyait, s előtte nem lehetett megjósolni, meddig juthat a megfiatalított Nationalelf.
Ugyanekkora várakozás jellemezte az előkészületeket is. Németország nagyon meg akarta mutatni a világnak, hogy mit tud, s valóban pazar világbajnokságot rendezett, szinte magától értetődő volt, hogy a szervezőbizottság élére a játékosként és edzőként is világbajnok Franz Beckenbauert kérik fel. Nem egyszerűen kipofozták a régi, lassan elavulttá váló stadionokat, hanem szinte mindenütt vadonatúj, ultramodern arénákat építettek, amelyek még ma is kiállják az idők próbáját. A koronagyémánt természetesen a müncheni Allianz Aréna lett, még ha a döntőt Berlinben rendezték is.
A díszpáholyban minden meccsen feltűnt a frissen megválasztott kancellár asszony, Angela Merkel, akit olyan élénken követett a kamera, mint az 1982-es vb-döntőn az öreg, kedves, szenvedélyes apóka szerepében tetszelgő Pertini olasz köztársasági elnököt. (Aki egyébként véresszájú kommunista volt, s mélységesen elítélte az 1956-os magyar forradalmat.)
De Angela Merkel politikusként fiatal volt, s, egy új Németország-képet vetített előre. Egy fiatalos, modern, a múltjával szembenéző, abból tanuló, vidám Németország-képet. Talán nem mindenki emlékszik rá, de 2002-ben sem volt messze attól, hogy kancellár legyen, de a konzervatív oldal akkor Edmund Stoiberben bízott, s őt támogatta egyébként előtte Orbán Viktor, akkori magyar kormányfő is (ki tudja, talán ez is egy magyarázat arra, hogy Merkel miért volt később időnként fagyos Magyarországgal szemben). A multikulturális társadalom megbukott – hangoztatta akkortájt Merkel, ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel szerezve magának népszerűséget. Nem véletlenül, akkortájt már a fősodratú médiában is meg-megjelentek óvatos cikkek arról, miként veszik át Berlin egyes kerületeinek iskoláiban a bevándorló-hátterű gyermekek az uralmat, nemcsak a többi gyerek, a tanárok felett is.
De vissza a futballpályára, ahol a megújult német válogatott csodálatos menetelésbe kezdett hazai pályán, a Lahm–Schweinsteiger–Podolski-tengely vezetésével, Merkel látványosan szurkolt a lelátón, és Németországban csoda történt: német zászlóerdőbe borult az ország. Slágertéma volt a médiában, hogy végre bűntudat nélkül, szabadon merik lengetni a zászlót Németország-szerte az emberek. A Nationalelf végül bronzérmes lett, de ezzel az eseménnyel végérvényesen elkezdődött a német futball új korszaka, amely végképp maga mögött hagyta elődeinek olykor darabos, túl kemény izomfutballját, s a hagyományos német erényeket dinamikával és játékossággal ötvözte. Mindez végül a negyedik világbajnoki címmel tetőzött 2014-ben.
Ám nem sokkal később már a kancellár asszony sem volt annyira mosolygós, mint 2006-ban. Ekkortájt jelent meg az ominózus furcsa videó, amelyen rosszallva utasítja a vele lévőket a német zászló elrakására.
A 2014-es vb ideje alatt jelentkezett az egyre erősödő német szélsőbal azzal a megdöbbentő akcióval, hogy Németországban (!) vett el erőszakkal emberektől zászlókat, majd büszkén mutatták be a kétségtelenül szépszámú „trófeát”. Majd jött a 2015-ös migránsválság, s Merkelnél a korábbi jelszót felváltotta a „Wir schaffen das”.
Közben a 2006-os csapat egyik tagja, a nagy lövéseiről elhíresült Thomas Hitzlsperger nyilvánosan coming outolt, bejelentve, hogy bár tervben volt az esküvő menyasszonyával, ő inkább a férfiakhoz vonzódik. Ekkor azonban még nem voltak szivárványos karszalagok és arénák, ez az utána következő években nyert egyre inkább teret. Az európai csúcsfutball két topbajnoksága, a Premier League és a Bundesliga egymást túllicitálva áll ki roppant egyedi módon az „egyenlőség”, a „tolerancia”, a „rasszizmus”, a „kirekesztés” és még ki tudja, mi minden ellen, vagy mellett, mindezt térdeléssel, vagy az LMBTQ-jelképként használt szivárványos lobogó különböző felhasználásával megspékelve. Címer, embléma, karszalag, stadion, mindent átszíneztek időnként.
Ezt látjuk most is, ahol
az Európa-bajnoki csoportmeccs idején ez lett a legfontosabb téma Németországban (tegyük hozzá: és a hazai progresszív körökben), hogy hol és mennyi szivárványos jelképet tudnak megjelentetni,
kéjes örömet érezve minden egyes szivárványszínű stadion vagy zászló híre hallatán. Szivárványos póló és karszalag a focistákon, a téma kötelező megemlítése a német kapitány által. Itt már tényleg ez a legfontosabb, kit érdekel már a futball. A szerda esti meccsen a magyar himnusz közepette szaladt be egy szivárványos zászlós rendbontó, aki azt demonstratívan a magyar játékosok orra előtt lengette. Az embernek olyan érzése van, hogy egy szivárványos szimbólumos magyar focista kedvéért azt se bánták volna, ha megverte volna a magyar válogatott a németeket. (Ez utóbbihoz nem is hiányzott sok, csupán néhány perc.)
Persze ilyenről szó sincs. Azt például nem írta meg egy német lap se, hogy a „kirekesztő” magyar ultrák kórusban éltették a kérdésben velük feltehetően egyet nem értő Gulácsi Pétert, pedig korábban egyesek a kifütyülését vizionálták. Nálunk ugyanis tényleg nem ez számít, hanem a teljesítmény.
Németországban viszont valami egészen más. Semmi sem bizonyítja mindezt jobban, mint a 2006-os világbajnokság németzászló-erdeje, és a mostani szivárványos lobogók által kísért esemény közötti differencia. És a 2006-os, valamint a Wilkommenskultur utáni Angela Merkel.
(Borítókép: Angela Merkel és Sepp Blatter, a FIFA akori elnöke a 2006-os világbajnokság Portugália–Németország bronzmérkőzésén. A kép forrása: Reuters)
…
Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!
