Persze, történtek már cudarabb dolgok is. Néhány évtizede egy másik osztrák fickó szőnyegbe csavartatta és elraboltatta az akkori vezetőnk fiát. Neki sem tetszett, hogy folyton gáncsoljuk a remek ötleteit. Ide is küldött végül pár hadosztályt rendet tenni. Meg aztán a Habsburg-időkre is emlékszünk, és arra, az akkori remek ötleteik hova vezettek. Talán érthető, ha vannak fenntartásaink.
Szóval Pachner úr a magyar miniszterelnök haláláról delirál. Képzeljük el, mi történne, ha ugyanezt írta volna a magyar közmédia vezetője bármelyik nyugati állami vezetőről! Ettől zengene a teljes fősodratú „független-objektív” sajtó, összeülne az Európai Parlament, a LIBE-bizottság, az ENSZ. Levegőt sem kapnának a fölhorgadástól. Most viszont, mintha mi sem történt volna, lapítanak. Summantanak. Nincs itt semmi látnivaló, hiszen végül Pachner is elnézést kért, és közölte: nem is azt írta, amit írt, csak gonosz emberek kiforgatták az ő „szarkasztikus” gondolatait. Hát persze.
Mégis, honnan ez a sátáni gyűlölet?
Talán onnan: ők is látják, a bőrükön érzik ott Nyugaton, hogyan hervad, foszlik semmivé a nagy jólétük, amit apáik, nagyapáik teremtettek nekik, és amire a nyolcvanas években mi is annyira vágytunk. Most viszont omlik rájuk az egész, mert ezek a jólétben elhülyült Pachner-félék magukra omlasztják. Migrációval, genderőrülettel, szankciós harakirivel. Oda a biztonságuk, oda a nyugalmuk és hamarosan végképp odalesz a nagy jólétük is. Emiatt frusztráltak, és kell valaki, akin – önmaguk helyett – kiélhetik haragjukat. És kin lenne könnyebb kiélni, mint azon, aki nem árasztja el a hazáját barbárokkal, akinek szinte mindenben igaza van (és lesz), s akinek az országa az egykori, még normális Nyugatra (egykori önmagukra) emlékezteti őket?
Pachner-botrány
