Gyerekkoromban gyűlöltem az oroszokat. Helyesebben a szovjeteket, akik „ideiglenesen hazánkban állomásoztak”, akik megszállóként otthonosan grasszáltak szülővárosom utcáin, és akik között az ukránoktól az örményeken és az azerieken át a különböző közép-ázsiai nációk tagjaiig sokan voltak – oroszok éppen a legkevésbé. Mi mégsem szovjeteknek neveztük őket, hanem oroszoknak, de inkább ruszkiknak, és viseltük az örökkévalóságnak tűnő ideiglenességet. Gyűlöltem őket, de konokul tanultam a nyelvüket, és bejártam a laktanyába beszélgetni hozzájuk, mert apám azt mondta, a megszállók nyelvét meg kell tanulni, és Rákóczival példálózott, aki Bécsben nevelődött, és kiválóan beszélt németül.
Ajánló
Hann Endre háborúja a szabad alkotáshoz való jog ellen
Egy olyan ember nem bújhat a „magánember vagyok” hamis gúnyájába, aki kutatási adataival évtizedek óta formálja és deformálja a jobb sorsra érdemes hazai közvéleményt.