Ne mosolyogj, Joe Biden!

Gyerekkoromban gyűlöltem az oroszokat. Helyesebben a szovjeteket, akik „ideiglenesen hazánkban állomásoztak”, akik megszállóként otthonosan grasszáltak szülővárosom utcáin, és akik között az ukránoktól az örményeken és az azerieken át a különböző közép-ázsiai nációk tagjaiig sokan voltak – oroszok éppen a legkevésbé. Mi mégsem szovjeteknek neveztük őket, hanem oroszoknak, de inkább ruszkiknak, és viseltük az örökkévalóságnak tűnő ideiglenességet. Gyűlöltem őket, de konokul tanultam a nyelvüket, és bejártam a laktanyába beszélgetni hozzájuk, mert apám azt mondta, a megszállók nyelvét meg kell tanulni, és Rákóczival példálózott, aki Bécsben nevelődött, és kiválóan beszélt németül.

Aztán változtak az idők, ruszkik ki, amcsik be, mi boldogan integettünk mind a kettőnek, örültünk, hogy megszabadultunk az oroszoktól, és örültünk, hogy jöttek az amerikaiak, hiszen ők nem megszállóként érkeztek, hanem szövetségesként. 

És eszünkbe sem jutott, hogy hiszen a szovjetek is szövetségesek voltak, együtt védtük a világbékét a Varsói Szerződés keretei között, körülbelül úgy, ahogyan most az amerikaiakkal együtt védjük a világbékét a NATO keretei között, miközben mind a szovjetek/oroszok, mind az amerikaiak rendre provokáltak és provokálnak ki lokális konfliktusokat, ahol a helyiek kontójára püfölik egymást. 

Csöbörből vödörbe, tartja a magyar szólás, és valóban: egyik megszálló birodalom helyett egy másik; egyik, tőlünk teljesen idegen ideológia ránk erőltetése helyett egy másik. És mindkettőhöz lelkes hazai csaholó csapat, többnyire ugyanazok, vagy ugyanazoknak a gyerekei/unokái. És mindkettő küldött ide nagykövetnek álcázott birodalmi helytartókat. És mindkettő lelkesen lengetett valamilyen zászlót, próbálva arra kényszeríteni bennünket, hogy mi is lelkesen lengessük azt: egyik a nemzetközi munkásmozgalom vörös zászlóját, másik a nemzetközi LMBTQ-mozgalom szivárványos zászlóját. Zászlólengetés közben persze mindkettő szivattyúzta/szivattyúzza ki munkánk jövedelmét az országból, az egyik előnytelen kereskedelmi szerződéseken és impexes cégeken keresztül, a másik működőtőke-befektetés és profitrepatriálás címén.

A történelem tehát ismétli önmagát, és mi csak azzal vigasztalhattuk magunkat, hogy az amerikaiak legalább civilizáltak, nem olyan barbár horda, mint az oroszok. 

Gondolhattuk mostanáig. Amíg ki nem derült, hogy a NATO kötelékében Magyarországon tartózkodó amerikai elit egység katonái sikeresen vertek szét egy budapesti szórakozóhelyet az elmúlt napokban, komoly csapást mérve nemcsak a szórakozóhelyen tartózkodó külföldi turistákra, hanem a civilizált amerikai katona mítoszára is.

És mi itt állunk, elveszítve az Amerikai Egyesült Államokkal kapcsolatos utolsó illúziónkat is, és levonjuk a konzekvenciát, mely szerint az Egyesült Államok az új Szovjetunió, csak éppen XXI. századi kiadásban. És felidézzük a gimnáziumi kollégiumi szobában titokban ismételgetett versikét: „Ne mosolyogj, Vlagyimir, nem lesz ez így örökké, 150 év hosszú idő, mégsem lettünk törökké!” A vers ma újra aktuális, csak Lenin keresztnevét kell kicserélni, és máris üzenhetünk az aktuális helytartónak: „Ne mosolyogj, Joe Biden, nem lesz ez így örökké, 150 év hosszú idő, mégsem lettünk törökké!”

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Teknős Miklós)