Szerencsére a szívét szorító jeges rémület nem bénította meg teljesen, és rémüldözés közben is maradt ereje tervezgetni. Például azt, hogy „összekapcsolni a magyarságot és a baloldaliságot, az európaiságot és a magyar szociáldemokráciát”. Lesz ezen mit dolgozni, bár a magyar történelemben megvan a szociáldemokrácia és a magyarság összekapcsolásának a hagyománya. Különösen Kun Béla és Szamuely Tibor, a Szociáldemokrata Párt prominens tagjai képviselték ezt a hagyományt, akik számtalan magyarnak a szociáldemokráciával való összekapcsolásáról, helyesebben összekötéséről gondoskodtak, oly módon, hogy a kötél egyik oldalán a magyarok, a másik oldalán egy bitófa volt. Olyan szépen összekötötte őket a szociáldemokrácia, tényleg érdemes lenne feléleszteni ezt a hagyományt, Hiller Elvtárs!
Vannak további szép hagyományai is a magyarországi szociáldemokratáknak, például az, hogy a pártjukat mindig is Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak, nem pedig Magyar Szociáldemokrata Pártnak nevezték, kifejezve ezzel, hogy nekik semmi közük nincsen a magyarsághoz, Magyarország számukra pusztán műveleti terület.
Aztán ott van a hatalom megszerzésének érdekében a kommunistákkal való összebútorozás hagyománya. Ezt gyakorolták 1919-ben és 1948-ban is, amikor egyesültek a kommunista párttal, hogy aztán a közös szociáldemokrata–kommunista terror véget érése után mutogathassanak a kommunistákra, és moshassák kezeiket, hogy nekik az egészhez tulajdonképpen semmi közük nem volt, ők csak áldozatok voltak, és a kommunista párttal szemben a szociáldemokrata párt valójában tele van mély humanizmussal átitatott politikusokkal. És valóban: a fent említett Kun Bélán és Szamuely Tiboron kívül ott volt például a szintén mélyen humanista Marosán György, aki 1956-ban már október 23-án tűzparancs kiadása mellett kardoskodott, amikor még Gerő Ernő sem akart lövetni (mentségére szóljon, hogy ezzel az álláspontjával tulajdonképpen csak megelőzte a korát, a tűzparancs ötletét hamar magukévá tették a többiek is).
