Az Európai Bizottság minapi döntése után – amely szerint az alapítványi fenntartású egyetemeket, vagyis a magyarországi egyetemek több mint háromnegyedét kizárja az Erasmus+, valamint a Horizont Európa programokból – az embernek több gondolat is az eszébe jut. Először is az, hogy elmennek ezek a jó édes anyjukba. Persze ez nem túl szép, és az első hirtelen jött benyomást az ember általában le sem írja, hanem vár egy kicsit, hogy ülepedjenek a gondolatok, de mivel másodszorra és harmadszorra is ugyanez az érzés érkezik, a végén csak megreszkírozza, hogy beküldi a szerkesztőségbe, még ha tudja is, hogy ott ez nem fog osztatlan lelkesedést kiváltani.
Aztán jönnek a további gondolatok. Például, hogy mi a különbség az oroszok és a nyugatiak között – mostanában úgyis sokan szeretnek ezzel kapcsolatban okosakat mondani. És itt az embernek eszébe jut az oroszokkal üzletelő egyszeri vállalkozó, aki szerint az oroszok nem írnak le semmit, de ha valamiben megegyeznek az emberrel, azt betartják. És természetesen ugyanezt várják el a partnereiktől is.
Szemben a nyugatiakkal, akik sok mindent leírnak, de ebből keveset tartanak be – amint erről sokat tudnának mesélni a 2010 előtt különféle magyarországi kivitelezési munkákon nagyot kaszált nyugati cégek soha ki nem fizetett magyar alvállalkozói, legalábbis azok, akiket ez a remek nyugati üzleti modell nem kergetett öngyilkosságba.
Nos, most is valami hasonló történt. A meglepetéstől köpni-nyelni nem tudó Navracsics Tibort úgy vágták át a palánkon, mint a rossz kertbe tévedt macskát, ami – tegyük gyorsan hozzá – a legkevésbé sem Navracsics Tibor hibája. Ő ugyanis úriemberként tárgyalt és megegyezett, abban a hitben, hogy a másik oldalon is úriemberek ülnek, és hogy a megegyezés – különösen az írásban rögzített megegyezés – mindkét felet köti. Aztán kiderült, hogy odaát a legkevésbé sem úriemberek ülnek. Persze nem is gengszterek. A gengsztereknél ugyanis számít az adott szó, és az ember tudja, hogy mire számíthat velük kapcsolatban. Például arra, hogy ha úgy viselkedik, mint most az Európai Bizottság, akkor rövid úton elteszik láb alól.
A brüsszeli bizottság tehát egy különös állatfaj, nehéz mihez hasonlítani, ha az ember analógiát keres, akkor talán leginkább a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottságához hasonlítható, vele rokon. Már a szavak is árulkodóak: egyik is unió, másik is unió, egyik is bizottság, másik is bizottság. Mi pedig csöbörből vödörbe kerültünk, és ugyanott vagyunk, ahol fél évszázaddal ezelőtt: papíron önként, valójában kényszer hatása alatt részei vagyunk egy birodalomnak, amely
súlyosan korlátozza a szuverenitásunkat, amely meg kívánja határozni a saját belső politikai berendezkedésünket, amely lehetővé teszi, hogy folyamatosan szivattyúzzák ki az erőforrásainkat és a munkánk eredményeként megtermelt javakat, és amely cserébe ezekért üveggyöngyöket juttat.
Nem baj, előbb-utóbb szétrohad ez is, mint az előző. Addig meg csak kihúzzuk valahogy.
