Alapvetően kellemetlen az, amikor egy kiugrott pap magyaráz arról, hogyan is kellene kinéznie az egyháznak. Pont olyan, mintha egy futballcsapat egykori kapitánya a lelátóról okoskodna nyugdíjazása után úgy, hogy bajnokságot nem nyert ugyan, de a tabella elejéről levándorolt annak végére.
A pap, aki a legszentebb áldozat bemutatására vállalkozik, majd az örök és letörölhetetlen felszentelést sutba dobja, otthagyja közösségét, semmilyen jogon nem nyilatkozhat arról, hogy mi is lenne az egyház helyes iránya.
Amiért mégis beszélnünk kell róla az sajnos a Szemlélek és Hodász hitpusztító magatartása, amivel több embert érnek el, mint amennyit megérdemelnének.
Kezdjük a hamis dilemmával, amit az expap felvet, miszerint két felfogás volna a katolikus anyaszentegyházban: a keresztényeket körülvevő világ ellenséges és meg kell védenünk magunkat és legjobb, ha bezárkózunk, a másik pedig a mindenkire nyitott és befogadó közeg. Nem is indulhatnánk messzebbről, és számomra rettenetesen elkeserítő az, hogy vajon milyen lehet a papi szeminárium, ha Hodászokat is kitermel? Miket taníthatnak ott, ha egy – elvileg tanult – pap ekkora sületlenségeket hordhat össze? Na de fogjunk is szépen ennek az elképesztő ostobaságnak lebontásához.
Az egyház, sőt bármely keresztény felekezet „harcban” áll a világgal, amennyiben a világot a liberális, woke mainstream és a nyilvánvaló bűnök imádata jelenti.
A világi életünk arról szól, hogy Isten felé fordulva tartunk a mennyország felé, s közben a gonosz erőivel meg kell küzdenünk: kísértések, bűnök, értékválasztások. És ebben van a kulcs! Értéket választunk, mert a Megváltó pontosan elmondta, mi az érték, ami az örök élethez vezet és mi az, ami nem. De ebből miért következne az, hogy bezárkózunk és kirekesztünk bárkit?
Hodász elmélete az, hogy pusztán a szigorú erkölcsi normák kijelölése egyenlő lenne azzal, hogy bárki ezeken kívül reked. Nos, ez úgy működik, mint az üdvösség: Isten szeretetből nyújtja felénk a kezét, gyermekei vagyunk, és ahogy Arany János is írja a Szondi két apródjában
Jézusa kezében kész a kegyelem.
De ezt mi ellökhetjük magunktól, megvan a szabad akaratunk arra, hogy ne Istent válasszuk. Ebben a vonatkozásban nem Isten a kirekesztő, hanem mi rekesztjük ki Őt az életünkből.
A katolikus egyház kétezer éve valahogy mindig megfelelő választ tudott adni a világ problémáira. A bűnt és a rossz irányt mindig felismerte, gondoljunk csak a kommunizmus és a nemzetiszocializmus szinte azonnali elítélésére. Biztos lett volna olyan leninista szerző, aki megírja, mily kirekesztő is Róma…
És ezek után jön Hodász cikkének legfelháborítóbb része, ami alapján feltételezem, hogy vagy nem járt be a szeminárium óráira, vagy egyszerűen demens, ráadásul rossz emberismerő. Arról értekezik ugyanis, miszerint a keresztények – legyen szó a klérusról vagy a hívekről – lenézik a nem hívőket vagy esetleg az ellenségeiket, a keresztény tanítások ellen törőket. Hogy kirekesztjük azokat, akiknek a szíve valamiért megkeményedett és nem emelik fel az Úrhoz. Hogy mi bezárkóznánk és az evangélium legszentebb üzenetét, mint valami csokit dugdosó óvodások, titkolnánk a világ elől, csak mert az bűnös... Holott azért jött Jézus, hogy a bűnösökhöz beszéljünk. De mi eltitkoljuk előlük. Aha…
