Már a sumerok is kezet fogtak – 3000 évvel ezelőtt. S ők is jobb kézzel, mert a férfi általában jobb kezében fogta a fegyvert, s a jobb kézzel történő kézfogás azt jelezte, fegyvertelen vagyok, békés szándékkal jöttem. A hazai kultúrkörben az is fontos, hogy amikor kezet fogunk valakivel, nézzünk a szemébe – bár szerintem ez máshol is így van.
S persze van még sok-sok dolog, amit illik tudni.
Én például hatévesforma kisfiú lehettem, amikor apámmal mentünk a munkahelyére – ritka ünnep volt nekem az ilyesmi, boldogan és elfogódottan meneteltem apám mellett. S amikor megérkeztünk, apám kezet fogott mindenkivel, s amikor az első kollégája felém fordult, hogy hát én ki vagyok, a látottak alapján büszkén – bár megilletődve – nyújtottam a kezem felé, hogy hát akkor én is itt vagyok, és én is kezet rázok a nagyokkal.
Apám pedig leguggolt mellém, és nyugodt határozottsággal ennyit mondott:
– Kisfiam… jegyezd meg egy életre: nálad idősebb embernek és nőnek soha nem nyújtasz előre kezet, hanem megvárod, amíg ő nyújtja a kezét, s akkor illedelmesen elfogadod a kézfogást. S ha kezet fogsz valakivel, akkor a szemébe nézel. És a kezed soha ne legyen döglött hal, mert csak a rongyemberek, a férfiatlan férfiak keze puha és erőtlen kézfogáskor. Az egyszerűen undorító. Megjegyezted?
És én megjegyeztem.
Megjegyzi az ember az ilyesmit, hatévesforma korában.
Viszont arról nem szólt semmit az apám, hogy úgy általában, vagy éppen kézfogás előtt szoktuk-e matatni, gyűrögetni, igazgatni a farkunkat, s hogy illik-e ilyesmit csinálni. Nem beszélt erről az apám, valószínűleg azért, mert nem jutott eszébe, hogy erről egyáltalán szót kell ejteni. Hogy ilyen egyáltalán van. Úgy lehetett ezzel, mint amikor a rendszerváltás hajnalán hatpárti küldöttség utazott Angliába, s a Lordok Házában volt este fogadás és vacsora. S az egyik kisgazda képviselő odalépett egy angol úrhoz, aki mélázva kevergette a kávéját vagy a teáját, és megkérdezte: – Elnézést, rá lehet itt gyújtani? Az angol tanácstalanul nézett néhány másodpercig, majd így szólt: – Fogalmam sincs… Ilyesmi itt még soha nem fordult elő…
Mindezt azért tartottam fontosnak elmesélni, mert az Európai Parlamentben kezet fogott egymással a magyar miniszterelnök és Magyar Péter. S ez a minden történelmiséget nélkülöző kézfogás úgy történt, hogy Magyar Péter, miközben ácsorgott Orbán Viktor mögött, félreérthetetlenül babrálni kezdte a micsodáját.
Van ilyen, persze, s nyilván van rá mélylélektani magyarázat.
A micsodáját babráló egyed zavarban van, izgul, tele van kisebbségi komplexussal. A másik magyarázat visszavisz bennünket az ősidőkbe, majdhogynem az állati létbe, „hiszen ott figyelhető meg az ilyesfajta ösztönös vetélkedés. Tehát: aki a koronaékszereit fogdossa, azt üzeni ezzel a riválisnak, hogy potens egyed, és kész bármilyen harcra.”
Értjük.
Aztán a markolászás végeztével meg is érkezett az egyed a miniszterelnök színe elé, s ott, minden skrupulus nélkül kezet nyújtott a… A nála nem is kevéssel idősebbnek.
Hát így. Ennyi az egész, és erről van szó. S milyen jó lett volna, ha annak idején, amikor egyedünk hatévesforma volt, az apja elmondta volna neki, amit el kell mondani. De ezek szerint nem mondta el.
Így az egyed az maradt, ami: egy frusztrált, kisebbségi komplexusos, agresszív, pszichopata kis pöcs, aki képtelen normálisan, civilizált ember és férfi módjára viselkedni.
Egy büdös bunkó – mondhatnánk egyszerűbben.
Az apja pedig elénekelheti Cseh Tamással, levonva a megfelelő tanulságokat:
„Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul,
kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
hát elszállnak az első szélre, mi lesz így, kérdezem én?”
De legalább ügyesen gyurmázzák a kis micsodájukat…
