Tavaly ősszel vacsoráztak utoljára nálunk. Egy vadászmellényt és egy cserkészövet hozott nekem ajándékba.

– A régi cserkészövem, Zsoltikám. És egy szép mellény. Úgy gondolom, nálad lesznek jó helyen.

Most nézem őket. És hallom a hangját.

Hallom, amikor felhívtam egyszer, s újságoltam neki:

– Károly bátyám, a Kőszívű megy a tévében, azt nézem.

– Én is. Képzeld, a kisunokám játssza Baradlay Richárdot.

Lenyűgöző humora volt.

És hallom a hangját. Hallom, ahogy mondja a szövegeimet a sorozataim alá.

A Lengyelországot különösen szerette. Az egyik részben el kellett mondania Gyóni Géza versét, a Csak egy éjszakára címűt. Kevés ehhez foghatóan hatalmas vers van a magyar költészetben.

Csurka István így fogalmaz Az ős Kaján című könyvemhez írt előszavában: „Mint a világirodalom minden végzetesen nagy költeményét, ezt is le lehet írni kigúnyolással, Így írtok ti-sen, de ez csak nagyságukat és a végső bevehetetlenségüket bizonyítja. Ady Endrének több ilyen roppant bruttó regisztertonnás verse úszik a világóceánon. Igaz, legtöbbjüket csak a magyar lélek kikötőiben fogadják – fogadták – díszlövéssel. Közülük a legméltóságosabb Az ős Kaján. Mert ez csatahajó. Két kapitánya van, ami képtelenség, de mégis így van, s most felszállt rá egy fiatal tengerésztiszt, s mindjárt magas beosztást is kapott. Azonnal első tiszt lett. Bayer Zsolt.” 

Azt hiszem, Gyóni verse is egy ilyen roppant bruttó regisztertonnás költemény, ami ott úszik a világóceánon, s amit csak a magyar lélek kikötőiben fogadnak díszlövéssel. S ha elkeseredek vagy elfogyni érzem az erőm, mindig elolvasom Csurka előszavát, és nem fogom tudni soha illően megköszönni neki, hogy ezt írta a könyvemhez, s azt a mondatot, énrólam, azt végképp nem.

Így vagyok Mécs Károllyal is.

Már soha nem fogom tudni megköszönni, hogy a barátja lehettem. S azt sem, amikor el kellett mondania Gyóni versét, és kért egy kis időt. Soha, szinte soha nem állt le, miközben mondta a szöveget, szinte soha nem bakizott, és most időt kért.

Leült, elolvasta a verset egyszer, s azt mondta, „mehetünk”.

És elmondta. Most hallom, ahogy mondja.

Ő maga a díszlövés a magyar lélek kikötőiben. Elment Baradlay Richárd kapitány.

Mondanám, hogy Károly bátyám, „nyergelj, fordulj!”, mert most lenne itt az ideje a visszafordulásnak, de nem mondom. Mert nem mondhatom, s mert miért is mondanám. Ő most már jófelé, jó irányba lovagol, mi pedig magunkra hagyottan, árván nézzük őt. Őt is.

Elment örökre Baradlay Richárd kapitány úr. Kidőlt az öreg tölgy.

Mikor utoljára nálunk vacsorázott, nekem adta a régi cserkészövét és a vadászmellényét, hogy nálam lesznek jó helyen.

Igyekezni fogok.

De most csak azt látom kétségbeesetten, hogy elfogy lassan az öreg tölgyek erdeje.

Egy másik barátom, aki különösen fontos nekem, mikor mondtam neki bánatomat az elfogyó öreg tölgyek erdejéről, így válaszolt:

– Nincs más választásunk, nekünk kell beleöregednünk a maradék tölgyesbe.

Egy másik pedig, kit szintúgy nagyon szeretek, s akivel szintúgy elmennék a háborúba, ezt válaszolta:

– És maradunk mi itten, a csenevész törzsünkkel, ecetfák és akácbokrok szorításában. Isten adjon neki örök nyugalmat!

Így.

Már Cseh Tamás is elment.

Igen, Isten adjon neked örök nyugalmat, Károly bátyám.