Tavaly ősszel vacsoráztak utoljára nálunk. Egy vadászmellényt és egy cserkészövet hozott nekem ajándékba.
– A régi cserkészövem, Zsoltikám. És egy szép mellény. Úgy gondolom, nálad lesznek jó helyen.
Most nézem őket. És hallom a hangját.
Hallom, amikor felhívtam egyszer, s újságoltam neki:
– Károly bátyám, a Kőszívű megy a tévében, azt nézem.
– Én is. Képzeld, a kisunokám játssza Baradlay Richárdot.
Lenyűgöző humora volt.
És hallom a hangját. Hallom, ahogy mondja a szövegeimet a sorozataim alá.
A Lengyelországot különösen szerette. Az egyik részben el kellett mondania Gyóni Géza versét, a Csak egy éjszakára címűt. Kevés ehhez foghatóan hatalmas vers van a magyar költészetben.
Csurka István így fogalmaz Az ős Kaján című könyvemhez írt előszavában: „Mint a világirodalom minden végzetesen nagy költeményét, ezt is le lehet írni kigúnyolással, Így írtok ti-sen, de ez csak nagyságukat és a végső bevehetetlenségüket bizonyítja. Ady Endrének több ilyen roppant bruttó regisztertonnás verse úszik a világóceánon. Igaz, legtöbbjüket csak a magyar lélek kikötőiben fogadják – fogadták – díszlövéssel. Közülük a legméltóságosabb Az ős Kaján. Mert ez csatahajó. Két kapitánya van, ami képtelenség, de mégis így van, s most felszállt rá egy fiatal tengerésztiszt, s mindjárt magas beosztást is kapott. Azonnal első tiszt lett. Bayer Zsolt.”
Azt hiszem, Gyóni verse is egy ilyen roppant bruttó regisztertonnás költemény, ami ott úszik a világóceánon, s amit csak a magyar lélek kikötőiben fogadnak díszlövéssel. S ha elkeseredek vagy elfogyni érzem az erőm, mindig elolvasom Csurka előszavát, és nem fogom tudni soha illően megköszönni neki, hogy ezt írta a könyvemhez, s azt a mondatot, énrólam, azt végképp nem.
Így vagyok Mécs Károllyal is.
Már soha nem fogom tudni megköszönni, hogy a barátja lehettem. S azt sem, amikor el kellett mondania Gyóni versét, és kért egy kis időt. Soha, szinte soha nem állt le, miközben mondta a szöveget, szinte soha nem bakizott, és most időt kért.
Leült, elolvasta a verset egyszer, s azt mondta, „mehetünk”.
