És elmondta. Most hallom, ahogy mondja.

Ő maga a díszlövés a magyar lélek kikötőiben. Elment Baradlay Richárd kapitány.

Mondanám, hogy Károly bátyám, „nyergelj, fordulj!”, mert most lenne itt az ideje a visszafordulásnak, de nem mondom. Mert nem mondhatom, s mert miért is mondanám. Ő most már jófelé, jó irányba lovagol, mi pedig magunkra hagyottan, árván nézzük őt. Őt is.

Elment örökre Baradlay Richárd kapitány úr. Kidőlt az öreg tölgy.

Mikor utoljára nálunk vacsorázott, nekem adta a régi cserkészövét és a vadászmellényét, hogy nálam lesznek jó helyen.

Igyekezni fogok.

De most csak azt látom kétségbeesetten, hogy elfogy lassan az öreg tölgyek erdeje.

Egy másik barátom, aki különösen fontos nekem, mikor mondtam neki bánatomat az elfogyó öreg tölgyek erdejéről, így válaszolt:

– Nincs más választásunk, nekünk kell beleöregednünk a maradék tölgyesbe.

Egy másik pedig, kit szintúgy nagyon szeretek, s akivel szintúgy elmennék a háborúba, ezt válaszolta:

– És maradunk mi itten, a csenevész törzsünkkel, ecetfák és akácbokrok szorításában. Isten adjon neki örök nyugalmat!

Így.

Már Cseh Tamás is elment.

Igen, Isten adjon neked örök nyugalmat, Károly bátyám.