A jó és a rossz metamorfózisa

Valahol előttünk, valahol nyugaton a remény meztelenre vetkőzött, és ráfeküdt a sínekre. Messze volt még, de nem mozdult. Tudtam, hamarosan el fogjuk érni.

Bayer Zsolt

Krasznahorkai László nyugat remény 2025. 12. 09. 5:45

„A kilencvenes évek elején egy párás, fülledt délután egy vonatra vártam Berlinben az egyik U-Bahn állomás alsó szintjén. (...)

Vártam a vonatra, hogy megjöjjön Kreuzberg felől, és hirtelen észrevettem, hogy e tiltott zónában ezúttal van valaki. Egy clochard volt, és éppen görnyedt háttal, fájdalmasan, arcát e fájdalmában kissé felénk fordítva, mint aki együttérzésre számít, vizelni próbált a síneknek épített járatba. Látszott, hogy valóban nagy szenvedést okoz neki a vizelés, és szinte cseppenként tud csak megszabadulni a húgytól. Mire teljesen felfogtam, mi történik ott, már körülöttem is észrevették, micsoda példátlan eset zavarja meg számunkra ezt a délutánt. Azonnal és általános, szinte tapinthatóan egyöntetű volt a vélemény, hogy ez botrány, és a botrányt rögtön meg kell szüntetni, a clochard-nak távoznia kell, és a sárga vonal érvényét vissza kell állítani. Nem lett volna baj, ha clochardnak sikerül befejeznie a dolgát, és visszaoldalog miközénk, aztán felmászik a lépcsőn a felső szintre, de a clochard nem fejezte, mert feltehetően nem fejezhette be, és ami ennél is közelebb vitte az eseményt a bajhoz, az volt, hogy a túloldali peronon egyszercsak egy rendőr tűnt fel, és átkiáltva onnan, voltaképpen szinte szemben a clochard-ral, határozottan felszólította a törvényszegőt, hogy azzal, amit csinál, azon nyomban hagyjon fel. (...)

Magától értetődik, hogy a clochard számolt vele, hogy a másik fájó előnye miatt a rendőr gyorsabb lesz, mint ő, és semmiképpen nem tudja akarata és a természet akarata szerint időben befejezni a tiltott cselekedetet, ezért, amikor érzékelte, hogy a rendőr sietve, majd futva elindul a túlsó peronon, hogy a távolban nyíló feljáraton elérje a felső szintet, és átrohanjon a sínek fölött, aztán lefusson ide a mi oldalunkra, és fülön csípje őt, nagynehezen, nyögdécselve, de abbahagyta, amit csinált, és elkezdett menekülni felénk, hogy minél előbb elérje a legközelebbi, felfelé vezető lépcsőt, és eltűnjön valahogy. (...)

A rendőr szemszögéből nézve a dolgot, ő a törvényt, a mindenki által jóváhagyott és ezért kötelező Jót képviselte a mindenki által elítélt és az ésszerűre nemet mondó szabályszegővel, más szóval a Rosszal szemben. Igen, a köteles Jót képviselte, de az adott pillanatban tehetetlenül, bennem pedig, ahogy megalázottan az embertelen versenyt figyeltem, méterek a centiméterekkel szemben, az történt, hogy késélessé vált a figyelmem, és ez a figyelem megállította a pillanatot. Ott állította meg, ahol észrevették egymást, a jó rendőr azt, hogy a rossz clochard a tiltott zónában vizel, és a rossz clochard azt, hogy balszerencséjére mindezt észrevette egy jó rendőr. (...) igen, azt látom, hogy a Jó ebben a versenyben ezt a Rosszat mindenössze tíz méter miatt soha nem kaphatja el, mert ez a tíz méter áthidalhatatlan, és hiába fogja el majd ez a rendőr ezt a clochard-t a berobbanó szerelvénnyel egyidőben, az én szememben az a tíz méter örök és legyőzhetetlen, mert az én figyelmem azt érzékeli csak, hogy a Jó soha nem éri el a csápoló Gonoszt, mert a Jó és a Gonosz között nincsen semmiféle remény.

Ment velem a vonat Ruhleben felé, és nem bírtam kiverni a fejemből azt a reszketést és csápolást, s hirtelen, mint a villám, belém csapott a kérdés, hogy vajon ez a clochard és a többi pária mind, mikor lázadnak fel – meg hogy milyen is lesz az a lázadás. Talán véres, talán kegyetlen, talán szörnyű, amikor az egyik felkoncolja a másikát, aztán leintem magam, mert azt mondom, ó, nem, az a lázadás, amire én gondolok, más lesz, mert az a lázadás az egészre vonatkozik. (...)”

Krasznahorkai László Svéd Királyi Akadémián elmondott beszédéből olvashattak általam önkényesen kiragadott részleteket.

Elolvastam az egész szöveget, önkényesen kiragadtam belőle néhány részletet, azután kinéztem illúzióvesztéseim vonatának ablakán, amelyen a kilencvenes évek eleje óta ülök, s nincs állomás, ahol kiszállhatnék, illetve lenne, de az ellenkező irányban, ugyanis vonatom nyugat felé robog.

Ültem illúzióvesztéseim szerelvényén, mindjárt a mozdony utáni első kocsiban, a kalauzzal vitatkoztam éppen, aki szerint jegyem a jövőbe szól, én pedig erősködtem, hogy az nem lehet, mert átváltottam jegyem a múltba, ő pedig gúnyosan mosolygott és mondta, azt a járatot már évekkel ezelőtt megszüntették, ráadásul azt is szóvá tette, hogy nincs helyjegyem, kiváltképp a mozdony mögötti első kocsiba, mert ide a legdrágább, én pedig ezen vigyorogtam gúnyosan, s talán azt is mondtam, összeszedve minden bátorságom, hogy „hát ez jellemző”, a kalauz pedig mondta, hogy a legközelebbi megállónál le fog szállítani a vonatról, én pedig reményteljesen kérdeztem, hogy „akkor lesz legközelebbi megálló?”, mire azt válaszolta, hogy lesz, persze, hogy is gondolhatom, hogy nem lesz, lesz majd, „a seholban és a végtelenben”, úgyhogy legyek türelemmel.

Így érkeztünk meg Kircheim unter Teckbe, és a szerelvény lassított, mert be kellett várjuk azt a szembejövő vonatot, amelyen nekem kellett volna ülnöm.

Ekkor vettem észre hirtelen az afgánt.

Lassú léptekkel közeledett egy fiatal nő felé, hátulról közeledett, mint az örök gyávák, majd mikor beérte a nőt, megragadta hátulról a nyakát, és egy tíz centiméteres késsel négyszer hátba, kétszer pedig combon szúrta.

Ezen a ponton érdemes, sőt, muszáj tisztáztunk, hogy az afgán kése csak 9,5 centiméteres volt, de mivel éppen akkor olvastam Krasznahorkai László értekezését a Jó és a Rossz közötti tíz méterről és tíz centiméterről, a kafkai parabola kedvéért módosítottam az afgán 9,5 centiméteres pengehosszúságát tíz centiméterre, kockáztatva ezzel, hogy teljesen hiteltelenné válik történetem és szemtanúságom, ugyanis az ilyesféle dolgok manapság 0,5 centiméteren szoktak múlni, és persze faji hovatartozáson, amiről ellenben szigorúan tilos beszélni.

Az afgán megragadta áldozatát, akit ezután, a megragadás atavisztikus aktusát követően négyszer hátba majd kétszer combon szúrt.

A fiatal nő – tanárnő volt, német, tehát alacsonyabb értékű élet – sikoltozni kezdett, ennek hatására az afgán elengedte őt és elfutott.

Döbbenten néztem a szörnyű jelenetet, vánszorgó vonatom ablakából, s szemem sarkából láttam Krasznahorkai Lászlót is, aki éppen nekifogott letisztázni beszédét, amelyet majd a Svéd Királyi Akadémián fog elmondani, Nobel-díjának átvétele alkalmából.

És akkor, ott, abban a pillanatban észrevettem az alig tízméternyi távolságot Krasznahorkai ünnepi beszéde és a hatszor megszúrt német tanárnő földre rogyása között.

Mindössze tíz méter, mégis, soha, de soha nem fogják utolérni egymást, pedig Krasznahorkai óriási sebességgel robog a semmi légüres terében, a földre rogyó német tanárnő pedig végtelen kínok között alig tesz meg tíz centit, mialatt Krasznahorkai tíz métert.

Eleai Zénón paradoxonja rémlett fel akkor bennem, Akhilleusz és a teknős paradoxonja, miszerint Akhilleusz, a leggyorsabb görög száz láb előnyt ad a lassú teknősbékának, ám soha nem fogja utolérni és megelőzni, mert bármennyivel is gyorsabb a teknősnél, míg ő megtesz egy bizonyos távolságot, addig a teknős is megtesz valamennyit, igaz, sokkal kevesebbet, de ez a kicsi különbség állandó, és korántsem biztos, hogy végtelen sok szám összege is véges eredményt ad, mert előfordulhat, miszerint a végtelen sok kicsike időszelethez végtelen sok összeadás rendeltetik, így soha nem érünk a művelet végére, vagyis Akhilleusz soha nem éri utol a teknőst.

Ahogy Krasznahorkai sem a kort, amelyben élnie adatik.

Így egyszerűen képtelen észrevenni, hogy minden másképpen van, s hogy a Jó és a Rossz helyet cseréltek.

Eddig jutottam gondolataimban, amikor a vonatom csikorgó kerekekkel megállt. Felpattantam az ülésről, hogy a kalauzt és minden egyebet hátra hagyva végre leugrok illúzióvesztéseim semmibe rohanó szerelvényéről, amikor láttam, hogy összeül a bíróság a peronon, és fegyveresek vigyázzák, nehogy valaki leszálljon, félre nézzen vagy szót emeljen.

Meghallgatták a tanúkat, köztük a hatszor megszúrt fehér, német tanárnőt, majd a bíró kimondta a szentenciát:

„Csak hatszor szúrt az afgán, majd, miután a nő sikoltozását hallva elfutott, így teljesen egyértelmű, hogy visszalépett gyilkossági szándékától, így az emberölési kísérlet nem áll meg, csak a súlyos testi sértés”.

A nő ügyvédje felállt, és kifejtette, miszerint a gyilkossági szándéktól való visszalépéshez az szükségeltetik a hatályos jog szerint, hogy az elkövető aktív segítséget nyújtson áldozatának és kihívja a mentőket, ám az afgán pusztán megijedt és elfutott, sorsára hagyva a fehér, német nőt, és ez nem tekinthető visszalépésnek.

A bírót mindez nem hatotta meg, és hat év börtönt szabott ki.

Hat szúrás, négy a hátba kettő a combba – hat év.

Szúrásonként egy év.

S a vonatom lassan, nyikorogva, csikorogva elindult.

Robogtunk tovább, nyugat felé. Megállíthatatlanul.

Még láttam, ahogy az afgán magára ölti az önsorsrontó „jóság” bohócfejekkel ékes köpönyegét, széles mosollyal levizeli a nyugatot és a korszellemet, s alig halad tíz centimétert vizelés közben, míg az igazság és a józan ész tíz métert is megtesz ugyanannyi idő alatt, mégsem éri utol sohasem.

Templomaink szentjei lekászálódtak talapzataikról, lemásztak a freskókról, és elindultak valahová.

Kivétel nélkül az ellenkező irányba haladtak, mint a vonatom. Utánuk kiáltottam – hiába. Még csak oda sem néztek. Krasznahorkai László jött csak velünk egy irányba, gyalog, s bár vonatunk már robogott, ő ott volt, szorosan mellettünk.

És azt súgta, hogy „az irodalmi Nobel-díj kapcsán eredetileg a reményről kívántam megosztani önökkel a gondolataimat, de a remény nálam éppen végleg kifogyott, így most az angyalokról fogok beszélni.”

Aztán beszélt.

Annyira halkan és annyira érthetetlenül, hogy mindenki értette ott a vonaton.

Csak azok nem, akik az ellenkező irányba akartak volna menni, de nem engedték meg nekik.

Valahol előttünk pedig, valahol nyugaton a remény meztelenre vetkőzött, és ráfeküdt a sínekre. Messze volt még, de nem mozdult. Tudtam, hamarosan el fogjuk érni.