Európa két meghatározó étteremkalauza, a Gault Millau és a Michelin szerkesztői egyaránt hangsúlyozzák, hogy az értékelés alapját az képezi, hogy mi van a tányéron. Elenyésző mértékben akarva-akaratlanul hozzájárulhat az ítélethez adott hely atmoszférája, és a szerviz szakszerűsége, de ezek sokadlagos szempontok a kínált ételek minőségéhez képest.
Mi sem igazolja jobban e tételt, mint az, hogy Szingapúrban egy street food egység is csillagot kapott, de hozhatók más példák is arra, hogy a csillag elnyeréséhez nem szükséges fehér abrosz az asztalon, meg a legdrágább pohár- és étkészlet.
A vendégkör nagy részének viszont legalább annyit számít a belső tér és/vagy a terasz hangulata, valamint a kedves, szívélyes kiszolgálás, mint a gasztronómiai felhozatal.
A kilencvenes évek első felében, amikor baráti társaságunk nekiindult felfedezni a főváros már akkor elképesztő gazdagságú kocsma- és étteremvilágát, az atmoszféra elsődleges szempont volt.
Három zsáner biztos nyerőnek számított. A brit pubok, a görög dizájn s a hagyományos, rusztikus magyar kisvendéglő-, illetve borozóhangulat, pácolt fa, nyers tégla, lásd például a ma is működő Falk Miksa utcai Tokaji borozót vagy a hajdani Steffl sörözőt. De mindezek közül legjobban a pubok otthonossága, egyedi atmoszférája nyűgözött le minket.
Többnyire szájhagyomány alapján informálódva fedeztük fel a ma már nagyrészt megszűnt pubokat, az Irish Catet, a Janist, a Kisrablót, a Fregattot, a Fat Mót, a Becketset, a már teljesen feledésbe merült Kertész utcai Irish Creamet, a Cactus Juice-t, meg persze a John Bull-hálózat egyes egységeit.
Elsőként az Irish Cat került a térképünkre. Akkoriban úgy hittük, hogy ez volt az első budapesti pub, jóval később tudtuk meg, hogy a Fregatt volt az úttörő, mely 1985-ben nyitotta meg kapuit, átvéve már akkor az angol pubok olyan formai jegyeit, hogy a pultnál kell rendelni, s hogy a tisztes borravalót csengetéssel jelzik. (Lásd a Fregattról részletesen a bő negyed évszázaddal ezelőtt született Kis magyar pubtörténelem című remek írást.)
