Európa két meghatározó étteremkalauza, a Gault Millau és a Michelin szerkesztői egyaránt hangsúlyozzák, hogy az értékelés alapját az képezi, hogy mi van a tányéron. Elenyésző mértékben akarva-akaratlanul hozzájárulhat az ítélethez adott hely atmoszférája, és a szerviz szakszerűsége, de ezek sokadlagos szempontok a kínált ételek minőségéhez képest.
Mi sem igazolja jobban e tételt, mint az, hogy Szingapúrban egy street food egység is csillagot kapott, de hozhatók más példák is arra, hogy a csillag elnyeréséhez nem szükséges fehér abrosz az asztalon, meg a legdrágább pohár- és étkészlet.
A vendégkör nagy részének viszont legalább annyit számít a belső tér és/vagy a terasz hangulata, valamint a kedves, szívélyes kiszolgálás, mint a gasztronómiai felhozatal.
A kilencvenes évek első felében, amikor baráti társaságunk nekiindult felfedezni a főváros már akkor elképesztő gazdagságú kocsma- és étteremvilágát, az atmoszféra elsődleges szempont volt.
Három zsáner biztos nyerőnek számított. A brit pubok, a görög dizájn s a hagyományos, rusztikus magyar kisvendéglő-, illetve borozóhangulat, pácolt fa, nyers tégla, lásd például a ma is működő Falk Miksa utcai Tokaji borozót vagy a hajdani Steffl sörözőt. De mindezek közül legjobban a pubok otthonossága, egyedi atmoszférája nyűgözött le minket.
Többnyire szájhagyomány alapján informálódva fedeztük fel a ma már nagyrészt megszűnt pubokat, az Irish Catet, a Janist, a Kisrablót, a Fregattot, a Fat Mót, a Becketset, a már teljesen feledésbe merült Kertész utcai Irish Creamet, a Cactus Juice-t, meg persze a John Bull-hálózat egyes egységeit.
Elsőként az Irish Cat került a térképünkre. Akkoriban úgy hittük, hogy ez volt az első budapesti pub, jóval később tudtuk meg, hogy a Fregatt volt az úttörő, mely 1985-ben nyitotta meg kapuit, átvéve már akkor az angol pubok olyan formai jegyeit, hogy a pultnál kell rendelni, s hogy a tisztes borravalót csengetéssel jelzik. (Lásd a Fregattról részletesen a bő negyed évszázaddal ezelőtt született Kis magyar pubtörténelem című remek írást.)
A Fregattot is elérte a végzete, 2016-ban bezárt, a helynek otthont adó ingatlan évekig kihasználatlanul állt, mígnem tavaly ősztől ismét eredeti rendeltetésének megfelelően üzemel, az I. kerületi, több mint tíz éve sikerrel működő Riso tulajdonosai leheltek életet belé, Hugo’s Mexican Bar and Kitchen néven nyitottak itt éttermet.
A belteret mexikói stílusban fazonírozták át, egy-két elemet, de mindenekelőtt a meghittséget megőrizve, amihez sokat hozzátesz a kiszolgálás személyessége is. Karikó Dávid üzletvezető született vendéglátó. Fáradhatatlanul, nem szűnő lelkesedéssel hozza az italokat, magyaráz, ha kell, segít a választásban, mindezt szívélyesen, udvariasan, szakértelemmel.
Miután világossá vált, hogy a tequila elméleti alapkérdéseivel tisztában vagyunk, meg tudjuk különböztetni a tequilát, a reposadót és az anejót, már a fineszekről beszélgettünk. Nem meglepő módon a vendéglátónk által ajánlott italok le is vettek a lábunkról.
Merthogy az itallap dísze értelemszerűen az impozáns, 19 tételes tequilaválaszték, amihez hozzájön még öt mezcal. (A kettő közötti különbségről részletes és átfogó ismertetést például itt olvashatunk) Szóba került, hogy a minőségre fogékony közönség felfedezte magának a kilencvenes években a bort, a kétezres években a whiskyt és pálinkát, a 2010-es években a sört, majd az évtized második felében a gint, s most mintha mozdulna valamicskét a közízlés a tequilák irányában.
Figyelemre méltó tételek teszik ki a rum- és ginszortiment javát, de akad a whiskyk között is néhány jobb párlat. Budweisert és Kronenbourgot csapolnak, s többféle mexikói palackos sört tartanak. Ha valaki bort inna, a habzókkal együtt 11-féle, zömmel magyar nemes nedű között válogathat.
