Itt a nyár, nem kérdés. Lassan meghaladja a nappali hőmérséklet a harminc fokot, a gyengébbek – mint magam is – bújnak a hűvös szobába és többnyire csak kora reggel vagy késő este merészkednek a szabadba. Miről álmodik ilyenkor egy gyakorlott borissza? Egy jó pohár szépsavú, eleven, minden szempontból izgalmas pohár borról – és legfeljebb egy friss forró lángosról. Mert a nyár, a Balaton, a barátság, az „elhagyomavárost” érzés sokakban előtör ilyenkor. Nálam ez az állapot szinte egyet jelent egy pohár somlói olaszrizlinggel.
A Kárpát-medence borászatának Tokaj mellett talán nincs egyetlen más olyan emblematikus területe, amelyet Somlóhoz lehetne hasonlítani. Hiába szépek a badacsonyi, szigligeti borok, ezekhez a területekhez már – ugyan kéretlenül – de mégis sok olyan dolog társult, ami elvonja figyelmünket a borról. Somló viszont maradt az, ami: a nemességig leegyszerűsített képlet, a hegy, a bor és az ember hármasa.
A borárakban meg is mutatkozik mindez, hiszen a száraz fehérborok hazai piacán biztosan jól indít a termelő, ha bora így kezdődik: somlói… Hogy önmagában egy korlátozott hozzáférés, egy viszonylagos ritkaság okozója lehet-e efféle helyzeti előnynek, nem tisztem eldönteni. Csupán bízhatunk benne, hogy ez a minőség nélkül előbb-utóbb nem fog működni.
Lehetne akár ünneprontónak is nevezni ezt a néhány sort, de nem annak szántam. Ami most következik, az ugyanis pont azt szeretné kiemelni, mi az, amit a hegy szinte az ember nélkül is tud. A hegy, ami nem más, mint a termőhely, a terroir, a Somló.
