Zenta volt az első délvidéki település, ahol alkalmam volt megfordulni 1996 derekán. Egy Kolozsvárról induló, majd Székesfehérváron folytatódó nemzetstratégiai konferencia-sorozat harmadik állomásának biztosított helyszínt e történelmi város. Nemcsak az elhangzott előadások magas színvonala maradt meg élénken emlékezetemben – olyan neves előadók is küldtek dolgozatot vagy jöttek el személyesen, mint Pokol Béla, Lovas István, Ankerl Géza, Vass Csaba és Lázár Imre – hanem a vendéglátás szívélyessége és az ételfelhozatal bősége is.
A magyar emberre általában jellemző, hogy nemcsak jót, de sokat is szeret enni, ezt talán sehol nem veszik annyira komolyan, mint Délvidéken, ahol a kétszemélyes tállal sokszor hárman sem tudnak megbirkózni. Oltári nagy hangulat volt a tanácskozás utáni vacsorán, élő zenével, ahogy kell, örökzöldeket nyomott egy helyi banda. Adott pillanatban a pincér is leült a dobokhoz és elképesztő technikával kísérte a soron következő számot. Az elfogyasztott sörök és borok mennyiségével párhuzamosan emelkedik az ember bátorsága, így pár dal elkértem tőle a dobverőket egy-két nóta erejéig, arra már nem emlékszem, hogy a Hungária slágerei közül az Isztambul vagy a Ciao, Marina! jutott nekem, vagy netán mindkettő.
Éjfélkor a főtéren jóbarátokkal és harcostársakkal a Magozott Cseresznye „A mi hazánk” című dalát adtuk elő hazafele úton, megfelelő hangerővel, valahogy senki nem botránkozott meg ezen. Akkoriban Zentán olyan volt az alaphangulat, mint ma Székelyudvarhelyen: csak magyar szót lehetett hallani az utcán. Voltak itt azóta keményebb irredenta megnyilvánulások is, a Beatrice koncertjén évtizedekkel később ezrek torkából zúgott a „Vesszen Trianon”. Legalábbis így mesélték nekem, sajnos nem lehettem ott az emlékezetes koncerten.
Egy szó, mint száz, ha van délvidéki város, mely igen korán beírta magát a szívembe, akkor Zenta az. Mindezt csak erősítette, hogy a kilencvenes évek végén barátságot kötöttem Rácz Szabó Lászlóval, aki 1996 és 2000 között – a délszláv háború, a bombázások, a gazdasági zárlat, s a féktelen infláció idején – a zentai községi Végrehajtó Bizottság elnöke volt. Nem véletlen, hogy a Kárpát-medencei étterem kalauzom (webes elérhetőség itt: karpatiaettermek.hu) összeállításnak idején első délvidéki utam 2019. nyarán Zentára vezetett s őt kértem fel helyi idegenvezetőnek.
Jártunk egy nevenincs tiszaparti halászcsárdában, amit a világhálón nem tudtam egyértelműen beazonosítani (egyébként sem nyújtott nagy élményt, a pincér nyegle volt, a halpaprikás pangasiusból készült, nem is került be a kalauzba), a Papuliban, mely ezidőtájt a város éttermei között első helyen áll a Tripadvisoron, mi is remek hagyományos magyar fogásokat ettünk náluk, többek között halászlét és birkapörköltet (részletek itt), a Fantastico-ban, ahol ingadozott a minőség, nem kizárt, hogy azóta sikerült stabilizálni a konyha teljesítményét (élménybeszámoló itt), illetve teszteltük a Mojo nevű kultikus rock-blues pubot is.
Nem hagytuk ki a kocsmákat és cukrászdákat sem, ezek nem nyújtottak maradandó élményt. Két évvel később ellátogattunk a város másik híres, magyar tulajdonban levő vendéglőjébe, a Baliba, mely a felsoroltak közt az egyik leggyengébbnek bizonyult. Tavaly is megfordultunk Zentán a Malomfesztivál alkalmából, az Arator sörfőzdét látogattuk meg, s a Tisza parti szabad-strandot a híd lábánál, Felsőhegyen a Gulyás tanyán volt a szállásunk, onnan csak egy ugrás a város.
