Több mint karriervágy

Kiss Gergelyt mindenekelőtt háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázóként ismerjük — aki negyvenegy évesen még ma is aktív első osztályú játékos —, továbbá diplomás, művelt ember, a Nagy Sportágválasztó kommunikációs igazgatója, családfő, három gyermek boldog édesapja. Akad nála — még az ő pályafutásának idejére szűkítve is — eredményesebb, ismertebb magyar sportoló, de mindent egybe­véve sikeresebb aligha.

Szerinte az elismertségnek négy szintje van Fotó: Mirkó István

– Hadd legyek ünnepélyes, sőt talán patetikus. A magyar nemzet önnek mit jelentett a pályafutása során, s mit jelent ma?

– A gyerekkoromat idézném fel. 1977-ben születtem, a nyolcvanas években voltam kisiskolás. A mi korosztályunk még klasszikus hősöket tisztelt. Már akkor is szerettem olvasni, különösen a történelmünkről, a királyainkról, hadvezéreinkről, a magyarságtudatom ezekből az olvasmányélményekből táplálkozott. Kinizsi Pál utódja vagy huszár már nem lehettem – barna lovon határőr, ez volt az eszményképem. Később ez szerencsésen ötvöződött a sport iránti rajongásommal. A sport az egyik legnagyszerűbb tevékenység, ahol tisztán, egyenlő feltételekkel képviselheti mindenki a közösségét, így a hazáját is. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy abban a közegben váltam sikeres emberré, amelyhez mindig is tartozni akartam. Persze a sikeresség egy hosszú folyamat része, mindig volt B, sőt olykor C terv is a tarsolyomban, ezért végeztem el például a jogi egyetemet, amely szintén hozzájárult a világnézetem formálásához.

– Talán sportversenyeken a legkönnyebb megélni a nemzeti identitást. Még inkább, ha valaki nemcsak nézi, hanem alakítja az eseményeket. Fel tudná idézni, hogy válogatott sportolóként önnek melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatai?

– Az első élmények mindig meghatározók. Még csak tizenhárom éves voltam, csupán edzőmeccset játszottunk a tizennégy éven aluliak válogatottjával az akkor még egységes Jugoszlávia ellen, mégis pontosan él bennem e mérkőzés emléke, mert ekkor voltam először válogatott, s hihetetlenül erős bizonyítási vágy dolgozott bennem. A következő felejthetetlen pillanat, amikor a sokat emlegetett hetvenhat-hetvenhetes korosztállyal megnyertük az ifjúsági Eb-t, akkor játszották el a tiszteletemre először a Himnuszt. Fél év múlva, másodikos gimnazistaként Kásás Tomival együtt aztán a felnőttválogatottban debütáltam a görögök ellen, olyan izgalomban, amilyet vizsgadrukként sem éltem meg sohasem. Később szinte futószalagon jöttek a világversenyek, amelyek közül természetesen kiemelkedik a három olimpiai győzelem.

– Hogy érzi: amit a magyar vízilabda-válogatott tagjaként adott Magyarországnak, az egyensúlyban van azzal, amit kapott?

– Igen. Az elismertségnek szerintem négy szintje van. Az első az erkölcsi, amelyben a hozzám legközelebb állókkal tudok osztozni. A vízilabdát hajlamosak az emberek afféle dinasztikus sportágként kezelni, ahová szinte születni kell. Én egyszerű munkáscsaládból származom, a szüleim ráadásul százhetven centi magasak, az égadta világon semmi sem predesztinált arra, hogy egyszer olim­piai bajnok vízilabdázó leszek. Nem mondom, hogy nem volt hozzá érzékem, de nem voltam született zseni. Keményen megdolgoztam a sikerekért, s ezt a rokonaim és a közeli ismerő­seim pontosan tudják, a legjobban éppen ezért ők tudják értékelni, amit elértem. A második szintként úgy általában azokat az embereket említhetem, akikkel találkozom a mindennapok során, a pincértől az egyetemi professzorig. Felemelő érzés megtapasztalni, hogy az ember másoknak is mekkora örömet képes adni a sikereivel. A kitüntetések is az elismerést fejezik ki, s ebben is bőségesen volt részem. S ne hallgassuk el, az anyagiak jelentik a negyedik szintet.

– Abba az irányba halad a világ, hogy ma már mindennek, így az elismerésnek és a sikerességnek is a pénz az egyetlen mértéke. A sportnál maradva, jó ez így?

– Nyugati, még inkább amerikai hatásra a sport professzionálissá válik. Hogy szándékosan friss és külföldi példával éljek: a New England Patriots hatszoros Super Bowl-győztes irányítója megérdemli, hogy dollármil­liókat keressen, csak mert jól dobja a tojáslabdát? Tudjuk, látjuk, milyen üzlet épül az amerikai futballra, ezért nem válaszolhatunk egyértelmű nemmel. Ám Tom Brady sohasem lett volna Tom Brady, ha csak a dollármilliókat látja maga előtt. Ő az NFL legjobb irányítója akart lenni, a pillanatot akarta megélni, hogy a magasba emelhesse a trófeát. Gyerekként erről álmodik az ember. Már csak azért sem a dollármilliókról, mert azt értelmezni sem tudja. Az már az élet rendje, hogy az eredményekkel anyagi elismerés is jár együtt. Ezt a folyamatot magam is átéltem. Serdülőként kétezer forint ösztöndíjat kaptam a Tungsramtól, ami akkor nekem nagy segítséget jelentett. Nápolyban a Posillipo játékosaként anno egy győztes meccsért ezer márka prémiumot kaptunk, éppen annyit, amennyit itthon az Eb-győzelemért. De a válogatottban akkor nem a pénz hajtott minket, a sikereknek köszönhettük a külföldi szerződést is. Amikor azonban már olimpiai bajnokok voltunk, s a nagy multik is beszálltak a vízilabdába, akkor mi, játékosok, azt gondolom, érthetően, úgy éreztük, a mi munkánknak is köszönhető a jobb anyagi helyzet, s ezt meg is tudtuk beszélni a szövetség vezetőivel. Én még úgy nevelkedtem otthon, a családban és az uszodában is, hogy először teljesítmény, eredmény, s akkor az anyagi elismerés sem marad el.

– Háromszoros olimpiai bajnokként mire gondolt tavaly nyáron, amikor az utódok végül csak a nyolcadik helyre futottak be az Európa-bajnokságon?

– 1997-től 2008-ig huszonöt világversenyen vettem részt, s huszonnégyszer érmesként tértem haza. A sydney-i győzelem után a hazai Eb-n elért bronzérem, hát még a fukuokai világbajnokság ötödik helyezése hatalmas csalódás volt, azt éreztük, hogy elsüllyedünk szégyenünkben. Azt hiszem, az akkori Kiss Gergő belebetegedett volna a nyolcadik helybe.

– Hát még ha azért sült volna fel a csapat, mert három kiválósága lemondta a válogatottságot.

– „Kedvtelésből, divatszerűen” nem tudom elfogadni a válogatottság lemondását. Az oda vezető okokat azonban érteni vélem. A csapatsportágakban a klubok érdekérvényesítése és a sportolókon is egyre erősebb a nyomás. Ma kevesebb a nagy egyéniség a válogatottban, akikre ezért nagyobb teher hárul, ki vannak zsigerelve, s félő, hogy a kelleténél hamarabb elkopnak. De a nemzeti csapatért igenis harcolni kell, rá­adásul például vízilabdában az olimpiai bajnoki cím a legkomolyabb fokmérő; kevesebb magyar sportot szerető embert érdekel, hogy hányszoros bajnok vagy, a nemzeti csapatra, az olimpiára, esetleg a vb-re figyelnek a tömegek. Egy csapatsportágban a nyafogós sztár ráadásul negatívan hat mindenkire.

Szerinte az elismertségnek négy szintje van
Fotó: Mirkó István

– Noha még ma is aktív első osztályú játékos, a karrierjét nem a versenysportban építi tovább. Miért fontosak önnek a Nagy Sportágválasztó és az Ötpróba Tokióba sorozatok?

– A szervezők hiteles, jó kommunikációs készségű egykori bajnokot álmodtak a szóvivői, immár kommunikációs igazgatói posztra. Megtisztelő, hogy rám gondoltak. Harminc év fölött magam is pontosan láttam, hogy az élsport vékony jégen mozog, nem elég széles a magyar sport alapja. Ez egyfelől a sikerek folyamatosságát is fenyegeti, másrészt a sportnak mégiscsak az a célja, hogy egészségre nevelje az embereket.

– Mit tapasztal, mozdul végre az ország? Van rá remény, hogy sportnemzetből sportoló nemzet is legyünk?

– Egyfelől minden egyes sportágválasztón húszezer gyerek, szülő vesz részt, az ötpróbára immár több mint húszezren regisztráltak, a legtöbb sportágban javul a létszámhelyzet: például a vívótermekből kilógnak a gyerekek, az egyre épülő uszodák dacára szűkös a vízfelület, másrészt a statisztikai adatok európai összehasonlításban sajnos még ma is lesújtóak. Mindez talán összefüggésben lehet azzal, amiről korábban beszéltünk, a magyar emberek még mindig inkább elsősorban a karrierlehetőséget látják a sportban, nem pedig a boldog élet egyik forrását. Ma az emberek többsége városban és jellem­zően a következőképpen él: felkel, autóval vagy tömegközlekedéssel elmegy a munkahelyére, ott ül az irodában nyolc óra hosszat, aztán ugyanazon az útvonalon hazamegy, s otthon megint csak ül a tévé vagy a számítógép előtt, netán telefonnal a kezében. Egy nap négyszáz métert tesz meg saját lábán, azt is sétálva. S idővel fáradtságra, mozgásszervi betegségekre, a motiváció hiányára panaszkodik, s esetleg oda lyukad ki, hogy unalmas az élete. Ha azt mondják neki, mozgással boldogabb az élet, akkor legyint egyet. Pedig így van. Aki rendszeresen sportol, az energikusabb, jobban bírja a terhelést, egészségesebb és boldogabb. Gyerekként igenis mindenki bajnok akarjon lenni, de akinek ez nem adatik meg, a sportban eltöltött évek a későbbiekben annak is meghatározzák az életét. Nekem is több olyan ismerősöm van, aki a sportban szerzett értékrendnek köszönhetően vált sikeres emberré az élet más területén.

– A sportos életmód mellett háromgyermekes családapaként a családi életmódot is hitelesen képviseli. Mivel tudná meggyőzni a karrierépítés, az anyagi javak halmozásának bűvöletében élő fiatalokat, hogy családban élve teljesedik ki az ember élete?

– Óvakodnék attól, hogy a megmondóember szerepében tetszelegjek, s nem is érzem hivatottnak magamat arra, hogy társadalmi problémákra megoldási javaslattal álljak elő. Azt azonban elmondhatom, hogy bár három olimpiai aranyérem lógott a nyakamban, két diplomát vehettem át, olyan boldogságot azonban egyik sem jelentett, mint amikor a lányaim megsimogatnak, kedvesen szólnak hozzám. Fontos, hogy legyenek céljaink, hogy építsük a karrierünket, de azzal is tisztában kell lennünk, mit áldozunk fel ennek az oltárán. Öt idényt is külföldön töltöttem, mindenütt nagyon jól éreztem magam, de szerencsésnek mondhatom magam, hogy itthon leltem meg a boldogságomat.