Koronás Antal, bár már jól érezte magát, biztonságból hétfőn sem mozdult ki otthonról. A márciusi télben még csak magyarázkodnia sem kellett emiatt. Olvasgatott, különben pedig rácuppant a tévére. Lélekben már felkészült rá, ezért nem sújtotta le különösebben, hogy az olimpia is veszélybe került. A maga részéről kész tervet dolgozott ki a nyári játékok megmentésére, alig várta, hogy a Sarkiban közkinccsé tegye.
– Mindenkinek Kínában kell felkészülni az olimpiára! – kurjantotta el magát köszönés helyett. A vendégek bambán néztek rá.
– Kína már legyőzte a járványt, ott mindenki biztonságban végezhetné az edzéseket. Mindenki ugyanott, ugyanúgy készülhetne, ugyanazt enné-inná, érvényesülnének az egyenlő feltételek. Megelevenednének az ókori játékok eszméi – szónokolta, ahogy egy régi könyvben olvasta.
– S mégis hol, Anti? Talán Vuhanban? – piszkálódott a mélynövésű, folyton okoskodó Tódor.
– Pekinget javasolnám – Koronás nem hagyta magát kizökkenteni a gondolatmenetéből. – A létesítmények napjainkban is magas fokú szolgáltatást nyújtanának, Kína tárt karokkal fogadná az atlétákat, mert hiszen bizonyítani akarja a, a hu-humusz…, a hu-humor…, a homof…, az emberségét, na, örömmel szabadítaná fel a kapacitásait, így a modern igényeket is kielégítő olimpiai falut. Az ott lakókat átmenetileg máshová deport…, de-depon…, degreg… – amikor Koronásnak másodszor sem jött a nyelvére a megfelelő idegen szó, már bánta, hogy ennyire fellengzősen akart fogalmazni. – Szóval, azt a néhány ezer kicsi kínait addig elküldenék a náthásba, hogy ne legyenek útban – találta meg a saját hangját.
– A sportolók otthon csinálnának egy tesztet, aki negatív, annak irány Peking, ott együtt edzenének, aztán az olimpia előtt mindenki átrepül Tokióba, ami különben is ott van a szomszédban, nem okozna gondot… az átállás – mondta némi mérlegelés után, mert az akklimatizációt már nem merte megkockáztatni. – A nyári kánikulában ott addigra biztosan kidöglik a vírus.
– Akkor már miért ne inkább Pekingben rendezzék az olimpiát? – berzenkedett Tódor.
