Árulkodó volt a célba érkezés pillanata. Kozák Danuta arca inkább a megkönnyebbülésről árulkodott, Csipes Tamaráé a felhőtlen boldogságról, Kárász Anná és Bodonyi Dóráé az első olimpiai aranyérem megszerzéséhez dukáló mámorról.
Az aranyos lányokkal a kötelező tévéinterjú, valamint az eredményhirdetés után először a hivatalos sajtótájékoztatón találkoztunk. Amikor mint hatszoros olimpiai bajnokot felkonferálták, Kozák Danuta diszkréten biccentett. Aztán az érzéseiről faggatták. Mi mást mondhatott, hogy nagyon boldog. Aztán így folytatta:
– Hosszú évek kemény munkája kellett ehhez a hat aranyéremhez. Szeretnék köszönetet mondani a férjemnek, a családomnak, a csapattársaimnak, Csipes Tamarának, Kárász Annának, Bodonyi Dórának és persze a korábbiaknak, Szabó Gabriellának, Kovács Katalinnak, Fazekas Krisztinának is.
Ugyanezzel a köszönetnyilvánítással kezdte, amikor szűkebb körben a magyar újságíróknak nyilatkozott, némi kiegészítéssel.
– Az biztos, hogy ez egy életre szóló – itt kereste a szó, majd kis segítséggel csak kibökte – diadal. Sok szenvedés és keserűség árán, de sikerült elérnem.
Megkérdeztem tőle, mi volt a különbség a mostani és az előző kettő, a kettesben, majd egyesben teljesített döntő között.
– Most már tudom, mi hiányzott korábban. Az a düh, ami most megvolt. Az a bizonyítási vágy, hogy meg kell csinálom.
Kozák Danuta a futamot megelőző felkészülésről is árult el kulisszatitkokat.
– A lányok megöleltek, biztattak, láttam a tüzet a szemükben. A keserűséget betettem, bezártam egy dobozva, amit majd később talán kinyitok, de majd csak a négyesre fókuszáltam. Magamtól álltam fel. Nemcsak négy különböző lelki állapotban készültünk erre a döntőre, hanem négy különböző történet a mienk, mindegyik érdekes, de ugyanaz a cél.
– Van-e még meghódításra váró cél előtte? – tettem föl a jövőjét firtató kérdést.
– Örülök, hogy célba értem itt az olimpián, egyelőre semmilyen célt sem szeretnék kitűzni magam elé. Arra vágyom, hogy végre kipihenjem magam és a kislányommal lehessek.
A felkészülés során elsősorban lelkileg voltak nehéz pillanatok. Amikor Zoé azt kérdezte, mikor lesz már vége az olimpiának, hogy vele lehessek. Nehéz ilyen állapotban lemenni edzésre, kizárni minden egyebet, s csak a munkára összpontosítani. Különben is hajlamos vagyok arra, hogy elássam magam egy-egy rosszabb verseny után, s akkor is a hibát keressem, amikor szinte minden tökéletesen alakul. Ebből most nem kérek, szeretnék feladatok, célok nélkül élni egy ideig.
