– Mielőtt rátérnénk az ötven évvel ezelőtti müncheni események felidézésére, azok máig érzékelhető hatására, kérem, engedjen meg a sporthoz fűződő néhány személyes kérdést. A Partizan Beográd–Makkabi Haifa Bajnokok Ligája-selejtező visszavágója utáni napon beszélgetünk, amelyen az izraeli csapat kivívta a feljutást a BL csoportkörébe. Látta a mérkőzést?
– Illik azzal kezdenem a választ, hogy gyerekkorom óta Makkabi Tel-Aviv-drukker vagyok, a Haifa így az egyik legfőbb riválisunk. S rögtön azzal folytatom, hogy óriási sportrajongó vagyok, így természetesen minden izraeli sportsikernek nagyon örülök. Egyéb elfoglaltságaim miatt sajnos nem tudtam rá időt szakítani, hogy végignézzem a meccset, de még este megnéztem az összefoglalót. Ez a mérkőzés is annak a hétköznapi igazságnak a bizonyítéka, hogy a futballban, úgy általában a sportban, sőt az életben is „a cipő orra sok mindent eldönt”. Tehát a szerencse megkerülhetetlen tényező. Milan Pavkovot azért cserélték be a belgrádiak, hogy eldöntse a párharcot. Eldöntötte: egy szerencsétlen mozdulattal öngólt rúgott.
– A labdarúgás a kedvenc sportága?
– A futball nemcsak az én hobbim, hanem az egész világé. Ma már professzionális sportág, amelyet rengeteg pénz mozgat, de mára sem vesztette el azt a tulajdonságát, hogy voltaképpen egyszerű játék, egyetlen labda kell hozzá. Nemcsak a jól gondozott sportpályán, hanem a téren, sőt még az utcán is lehet focizni, ahol kapunak megteszi két-két táska vagy cipő is. Ahogy annak idején Puskásék is rúgták a rongylabdát a grundon. A kézi-, a kosár-, de még a vízilabdának sincs ilyen egyszerű, mégis csodálatos adottsága.
– Így igaz. A sport, benne a futball ma már mégis inkább üzlet, a szórakoztatóipar része. Ez nem riasztja?
– A legjobbakat mindig, mindenhol meg kell fizetni. Ha azon nem rökönyödünk meg, hogy egy világsztár koncertjére hajlandók vagyunk akár egymillió forintért belépőt váltani, akkor a sportteljesítmények anyagi elismerése miatt sem illik kifogásokat emelni. Siker ma már a sportban sincs pénz nélkül.
Amikor az izraeli sportolók Magyarországon járnak, mindig irigykedve csodálják a nagyszerű létesítményeket, és belátják, nem véletlen, hogy Magyarország ennyire sikeres a sportban.
– Magyarországon a sportsikerek jelentős mértékben hozzájárulnak a nemzeti büszkeséghez. Izrael a labdarúgás mellett hagyományosan kosárlabdában is erős, az olimpiai játékokon viszont csupán három aranyérmet szerzett. Mi ennek az oka?
– Egyfelől az, ami a beszélgetésünk fájdalmas apropójául szolgál: 1972-ben a legjobb izraeli sportolók egytől egyig életüket vesztették a müncheni terrorcselekményben, ami hosszú évekre meghatározta az izraeli sportéletet. Másrészt Izraelnek a mai napig mindennapos kihívást jelent, hogy biztosítsa az ország védelmét, létét.
A zsidó emberek hazaszeretete, részben kényszerből, ma is elsősorban a honvédelemben nyilvánul meg. Kedvelik a sportot, a katonai szolgálatra azonban sokkal mélyebb érzelemmel, boldog kötelezettséggel tekintenek.
Az egyenruha olyan szimbólum, mint máshol a válogatottszereplés, még a mozgáskorlátozottak, csupán irodai munka végzésére alkalmas emberek is büszkén viselik. A sportra emellett lényegesen kevesebb idejük, energiájuk jut. Márpedig a nemzetközi sikerekhez irdatlan mennyiségű munkát kell elvégezni. Személyesen is ismerem az izraeli sport egyik nagy reménységét, az úszó Anastasia Gorbenkovot, aki az idei, római Európa-bajnokságon két aranyérmet szerzett, s rendkívül büszke arra, hogy a világbajnokság után másodszorra is sikerült legyőznie Hosszú Katinkát, akire természetesen ő is felnéz. Nos, már hallgatni is fárasztó, amikor arról mesél, mennyit kell edzenie annak érdekében, hogy a világ legjobbjai közé emelkedjen. Anastasia még csupán tizenhét éves, remélem, sok örömet szerez az izraeli sportrajongóknak.
