Lipcsei Péter a kazincbarcikai Lékai János Szakközépiskolában végezte a középiskolai tanulmányait.
– Két szak volt, amely érettségit adott, az autószerelő, valamint a bánya-elektrolakatos; édesapám a másodikat javasolta. A szakmához nem nagyon értek, gyakorlaton voltam a környező bányákban, de le nem mentem, mert őszintén megmondom, kicsit féltem tőle. Láttam, mi van, hogy néznek ki az emberek, amikor feljönnek a bányából, tiszta feketén, és ez nem tetszett – elevenítette fel a tanulmányait Lipcsei Péter a barcikai látogatás apropóján a Boon.hu-nak.
A ferencvárosi legenda arról is mesélt, hogyan vált belőle labdarúgó.
– Hat-hét éves koromban kezdtem el focizni, édesapám akkor már edzősködött Barcikán. Minden edzésre jöttem vele a pályára, mondhatni itt éltem az életem. Édesapám előtte játszott is, úgyhogy a fociimádat beleivódott a vérembe. Állandóan vele voltam, a játékosok között, láttam, hogy ez egy jó dolog, vagyis sosem merült fel bennem, hogy ne csináljam. Mindig beszálltam az idősebbek közé is, ha lehetett.
Amikor serdülő voltam, édesapám pedig az ifikkel dolgozott, egyszer-kétszer felvitt a nagyobbak közé, tudtam ezáltal ott is játszani. Volt, hogy húsz percet, volt, hogy egy félidőt, akadt olyan is, amikor meccset döntöttem el.
A nevelőedzőm Pete Bandi bácsi volt, ő volt a mindenem, sajnos már nincs közöttünk, nagyon nagyra tartottam. Rengeteg dolgot megtanított, van, amikor még vissza is nyúlok ezekhez, a jókhoz, amiket igyekszem én is továbbadni. Persze utána nem csak tőle tanultam, másoktól is, akikkel dolgoztam. A 80-as évek elején voltam gyerek, nem volt számítógép, telefon, ahogyan hazaértem az iskolából, a Pollack Mihály Általános Iskolából, egyből a foci volt az, amire gondoltam. Bicikli volt még, olyan különös játékszerek nem, helyette a környező tereken rúgtuk a labdát. Labdaszedő is voltam, amikor a játékosok készülődtek, mentek ki a hátsó pályára, elkértem a labdát, és vittem nekik. Örököltem tőlük cipőt, amelyik két-három számmal nagyobb volt, és emiatt az orra felfelé állt.
