Az NB II-ből nem válogat, csak az lehet a keret tagja, aki rendszeresen játszik a klubcsapatában, előnyt élveznek a topligákban edződő játékosok. Marco Rossi elvek egész sorát vonultatta fel az elmúlt években azt igazolandó, hogy éppen kit miért hívott be a magyar válogatottba vagy éppen hagyott ki onnan. Ez azonban csak smafu, a személyes preferencia elrejtése szakmai köntösbe, az igazság az, hogy Rossinak is megvannak a maga emberei, akikben bízik. Nem baj, sőt valószínűleg így helyes, mert ahogy az életben általában, a futballban is a bizalom az alapja mindennek.
Marco Rossi végül azonban a saját megszokásainak a rabjává vált.
Fiola Attila mögött felejthető idény áll, s még csak nem is a Premier League-ben, hanem az NB I-ben, 34 évesen már túl van a pályafutása zenitjén, ráadásul másfél hónapja megsérült, az is meglepetés volt, hogy egyáltalán bekerült az Európa-bajnoki keretbe. Ehhez képest ott volt a Svájc elleni kezdőcsapatban. Hogy miért? Mert Rossi kedveli, szereti, bízik benne.
Szalai Attila mögöttünk hagyott idénye vesszőfutás volt, előbb a Hoffenheimben, majd a Freiburgban is megégett, meglepő lenne, ha ezek után a következő évadra is kapna szerződést a Bundesligában. A magyar válogatottban ugyan ennek dacára kétségtelenül rendre jó teljesítményt nyújtott, igaz, mindig kiütközik súlyos hiányossága: bántóan egylábas, a jobb lábát tényleg csak támaszkodásra használja. A tavasszal ráadásul a válogatottban is támadt kihívója: Dárdai Márton hasonló stílusú, de – megkockáztatjuk − Szalainál képzettebb futballista. Rossinak döntenie kellett. S persze Szalaira szavazott.
Nem állíthatjuk természetesen, hogy a magyar válogatott azért játszott bénultan Svájc ellen az első félidőben, mert Fiola és Szalai kezdett, s nem mondjuk Bolla és Dárdai, de az feltűnő volt, hogy nem tudtunk újat nyújtani. A magyar válogatott ugyanazt próbálta játszani, mint mindig, ám nem az történt, amire Rossi számított.
Nem a magyar válogatott erőltette rá az akaratát a svájcira, hanem a svájci a magyarra.
A lélektani csatát elvesztette Rossi, a svájci zsoldosok ezt kihasználva fölénybe kerültek. A komplett magyar válogatott lebénult, csak egyetlen embert említve, a mindig megbízható Willi Orbán talán a legrosszabb meccsét játszotta címeres mezben. Változást csak némi átszervezés és a görcs oldódása hozott a másik félidőben, de ez kevés volt, Svájc sajnos rászolgált a 3-1-es győzelemre.
