Ez volt a tragikus sorsú Michael Schumacher pályafutásának egyik legszebb napja

Hallatlanul izgalmasan alakult a 2000. évi Forma–1-es világbajnokság. Az egyéni cím sorsa huszonöt éve ezen a napon, október 8-án dőlt el Japánban, ahol Michael Schumacher egy egész éven át tartó küzdelem végén, futamgyőzelemmel szerezte meg harmadik vb-címét. Az elsőt a Ferrarival, amely 1979 után ért újra a csúcsra a némettel.

Michael Schumacher 1996-ban szerződött a Ferrarihoz, a csapattal először 2000-ben lett világbajnok. Fotó: AFP/Patrick Hertzog

A 17 futamból álló 2000-es Forma–1-es vb-sorozat a 16. állomásán, Japánban fordulóponthoz érkezett. Az évet három futamgyőzelemmel indító, ám a pontversenyben az augusztusi Magyar Nagydíj után az előző két esztendőben világbajnoki címet nyert Mika Häkkinen mögé szorult Michael Schumacher a japán forduló előtt, az Egyesült Államokban nyert, finn riválisa viszont technikai hiba miatt kiesett, így a német nyolcpontnyi előnnyel érkezett Ázsiába. Ez abban a rendszerben, amikor az első helyért tíz, a második helyezésért pedig hat pont járt, komoly fórnak számított.

Mika Häkkinen (balra) és Michael Schumacher egyaránt kétszeres világelső volt a 2000-es évad kezdete előtt (Fotó: AFP/Patrick Hertzog)

A szintén kétszeres vb-első, 1994-ben és 1995-ben is a Benetton-istálló versenyzőjeként győzedelmeskedő Schumacher és Häkkinen párviadalának külön pikantériát adott az előző két év. Häkkinen ’98-ban az utolsó, meglehetősen drámai japán futamon tudta elnyerni első címét Schumacherrel szemben, ’99-ben viszont a német lábtörése miatt annak akkori csapattársa, Eddie Irvine ellenében hódította el a serleget. Az alacsonyabb szériákban fiatal koruk óta egymás ellen versenyző bajnokesélyesek harmadik éve vívtak ádáz harcot egymással, ez pedig 2000. október 8-án, Szuzukában csúcsosodott ki. A japán hétvége előtt egyszerű volt a képlet: ha Schumacher nyer, behozhatatlan pontelőnyre tesz szert, ha viszont Häkkinen, akkor a döntés a 17., malajziai hétvégére marad. Az előzmények a tétnek megfelelően alakultak: az időmérőn mindössze kilenc ezred döntött Michael Schumacher javára, aki így ellenfele elől várhatta a rajtjelet.

Odalett Michael Schumacher előnye, Häkkinen hamar előzött

A Ferrari földjén, Itáliában felfokozott várakozás előzte meg a döntőnek ígérkező összecsapást. Az olaszoknál szinte vallásként tisztelt legendás olasz istálló akkor már 21 éve nem nyert egyéni vb-címet – pedig a patinás, ám akkoriban meglehetősen középszerű csapathoz 1996-ban szerződött Schumacher révén 1997-ben és 1998-ban is a legutolsó nagydíjon maradt le róla, akárcsak 1999-ben Irvine-nal –, és Jody Scheckter 1979-es sikere után már igencsak ki volt éhezve a diadalra. A csapatfőnök, a Scumachert szinte fiaként szerető Jean Todt, a stratégiai zseni, Ross Brawn és a német sztárpilóta sikertriója már évek óta együtt dolgozott, de az utolsó lépés valahogy nem akart összejönni.

Nos, a szuzukai „döntő” rajtja után Häkkinen csapata, a McLaren örülhetett, a finn ugyanis lerajtolta Schumachert. A folytatásban az alapvetően száraz pályán, ám fel-felbukkanó esőcseppek közepette zajló futamon a finn eleinte stabilan tartotta egy másodperces előnyét – a „régi” F1-ben ekkor még szó sem lehetett a manapság már alkalmazott nyitható hátsó szárny jelentette előzési rásegítésről –, majd növelni is tudta azt, ennek köszönhetően az 53 körös viadal feléhez közel végrehajtott első kerékcserék és tankolások után is az élre tért vissza. 

A rajt után a világbajnoki címvédő Häkkinen fordult elsőként (Fotó: AFP/Patrick Hertzog)

A depóban dőlt el a küzdelem

Egészen a 29. körig úgy tűnt, hogy Häkkinen kontroll alatt tartja a versenyt, ám ezt követően Schumacher újra visszazárkózott egy másodperces közelségbe. A sorsdöntő események a 37. és a 40. kör között történtek: Häkkinen másodszorra is kiállt kereket cserélni és tankolni, Schumacher viszont a technikai vezető, Ross Brawn tanácsára hallgatva még három körön át kint maradt, és az egyre ürülő tank miatt gyorsabb autójával olyan tempóra volt képes, amelynek köszönhetően a maga kiállása után nagyjából négy másodperccel Häkkinen elé tért vissza. 

Abban a néhány pillanatban, amikor a Ferrari a depóban csökkentett sebességgel haladva tartott vissza a pályára, Häkkinen McLarenje viszont már teljes sebességgel robogva feltűnt a célegyenes végén, az F1 egymást a messzemenőkig tisztelő két korszakos alakjának éveken át tartó vetélkedésének minden feszültsége, izgalma benne volt.

Ekkor hangzottak el Ross Brawn emlékezetes mondatai is. A brit kétszer is azt mondta Schumacher fülére a rádión, hogy „Jól állunk”, a visszatérés pillanatában viszont ekképpen fogalmazott: „Nagyon jól állunk!”

Jobb stratégiájának köszönhetően Michael Schumacher az élre tért vissza a második bokszkiállását követően (Fotó: Pool/Hideyuki Yamamoto)

Az utolsó tizenkét körben már nem változott a sorrend: Häkkinen még megpróbált faragni hátrányából, ám ez már csak akkor sikerült neki, amikor a technikával spóroló Schumacher a legvégén látványosan visszavett. Amikor az 53. kör végén a német elsőként átszelte a célvonalat, a Ferrari csapattagjai a bokszfalon csüngve, olasz és csapatzászlókat lobogtatva üdvözölték a régi-új bajnokot, aki huszonegy szűk esztendőt lezárva sikerre vezette a Ferrarit.

A győzelem pillanata (Fotó: AFP/Patrick Hertzog)

Ellenfelek voltak, nem ellenségek

A leparkolást követően Häkkinen az elsők között gratulált Schumachernek – ez volt a legjellemzőbb a „repülő finn” és a mindig, mindenáron győzni akaró, a győzelem érdekében néha akár a szabályok adta határokat is átlépő német viszonyára. Ők ketten hiába vívtak éveken keresztül késhegyre menő küzdelmet, azt később Schumacher is elismerte, hogy a 2001-ben visszavonult Häkkinen volt az a riválisa, akivel a leginkább tisztelték egymást. A bajnok szinte egyesével megköszönte minden csapattagnak a munkát, a dobogón pedig meghatottan hallgatta végig a tiszteletére lejátszott német himnuszt, majd a rá jellemző módon, ujjaival mutogatva vezényelte az olaszt. Eddigre már ezt is elnézték neki Olaszországban, ahol az európai idő szerint kevéssel 9 órai leintés ellenére is népünnepély tört ki – a Ferrari hazájában, Maranellóban zúgtak a harangok, de Schumacher szülőföldjén, Németországban is rengetegen követték együtt, élőben a szuzukai versenyt.

Schumacher az olasz himnusz közben, balján Häkkinen, jobbról a harmadik helyezett, David Coulthard (Fotó: AFP/Toru Yamanaka)

Az első sikert még négy vb-cím követte

A csapattal ötödik nekifutásra csúcsra ért Schumacher és a Ferrari első nagy győzelme volt a 2000. október 8-án elért siker, a tündérmese pedig a következő években is folytatódott: a páros 2001-ben és 2002-ben könnyedén, 2003-ban nehezebben, 2004-ben pedig rendkívül domináns teljesítménnyel lett világelső. A sorozat 2005-ben szakadt meg, de Schumacher első visszavonulásának évében, 2006-ban újra vb-esélyessé lépett elő, ám akkor Fernando Alonso legyőzte. A német később, 2010–2012 között még visszatért az akkor újjáalakuló Mercedes színeiben, ám korábbi sikereit már nem tudta megismételni. Második, immáron végleges „nyugdíjba vonulása” után, 2013-ban súlyos síbalesetet szenvedett, családja pedig azóta sem ad részletes tájékoztatást a hogylétéről. A legvalószínűbb, hogy fejsérülése miatt állandó ápolásra és felügyeletre szorul, igaz, ez csupán találgatás.

Bármilyen állapotban is legyen, a tragikus sorsú Michael Schumacher a hét világbajnoki címével máig a sportág egyik legnagyobb alakja, aki teljesítményével világszerte milliókat inspirált. Összesen 91-szer nyert az F1-ben, megannyi diadala közül azonban kiemelkedik a huszonöt éve, Japánban aratott, amellyel valóra váltotta önmaga, a Ferrari és egy egész nemzet álmát.

A vb-címről döntő futam itt teljes egészében visszanézhető: