Világos emlékezete – ahogyan Muhié, Mohácsé, Majtényé is – fájdalmas örökségünk. Tartozunk megállni előtte ezen a napon.
A fegyverletételről nem egyedül Görgey Artúr, hanem egy tábornokokból, törzstisztekből álló nyolcvantagú haditanács döntött. Kettő kivételével mindnyájan bólintottak A szomorú aktusra 1849. augusztus 13-án délután került sor az Aradtól húsz kilométerre fekvő világosi mezőn. Gyászos és szívszorító volt az utolsó csapatszemle. Egy jelen volt orosz tiszt – bizonyos Drozdov főhadnagy – így írja le az eseményt: „Görgey a lovával serege elé lépett. Beszélni kezdett volna, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel melléből, mire a harmincezres sereg levegőeget betöltő »Éljen Görgey!« kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének. ( ) Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon tábornokához, de nem volt ereje zokogását visszatartani, csak annyit tudott kiejteni: »Isten veled, Görgey!« »Isten veled, Görgey!« – ismételte az egész sereg.” A honvédek, huszárok egymás karjába roskadva zokogtak, némelyik századnál darabokra vágták a csapatzászlót, és egymás között szétosztották. Ennyi maradt a szabadságból
Görgey erőnek erejével vértanú akart lenni, de nem adatott meg neki a mártírhalál. Rá kegyetlenebb sors várt, élete végéig – kilencvennyolc évet élt! – rágalmakat szórtak rá, árulónak bélyegezték, maga Kossuth is rajta kérte számon a bukást, sőt a megtorlásokat is. Talán épp Arad mártírjai, a kivégzett tábornokok tanúsíthatták volna, hogy ez mennyire nem igaz – de ők akkor már odafönt voltak.
