A Tanácsköztársaságnak nevezett kommunista ősbemutató legvégén, amikor az elvtársaknak pucolniuk kellett a hatalomból – Jakab Péterhez hasonlóan – a főkolompos Béla is elbúcsúzott az övéitől: „Most úgy látom, hiába volt a kísérletünk, hogy ennek az országnak a proletártömegeit öntudatos forradalmárokká neveljük. […] Félreállunk, hogy majd újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban és érettebb proletariátussal új harcba kezdjünk a proletariátus diktatúrájáért.” És hogy a megújulásig nagyobb anyagi gondjai ne legyenek, Béla is magához vett némi készpénzt – a kincstár huszonötmillió koronáját. (Emellett, mint a korabeli újságok írták, „Összerabolt magánvagyonából Bécsbe küldött két és fél kilónyi ritka aranyérmet, melyek mindegyikének nagy műtörténeti értéke volt, darabját 4-500 ezer osztrák koronára becsülték.”)

Béla is, Péter is vitte (vitte volna), ami mozdítható.

Nincs új a nap alatt.

Hogy a folytatásban is marad-e a párhuzam, az a jövő zenéje. Annyit már tudunk, Bélához hasonlóan Péter sem akasztja szögre a demagó­giát. (Béla a Kominternben hadonászott tovább a sarlóval és a kalapáccsal, Péter állítólag új fejtágító brigád alapítását tervezi.)

A zárójelenetet csak Kun Béla esetében ismerjük: bálványa, Sztálin elvtárs felfüggesztette. A kor szokásainak megfelelően bitófára.

Borítókép: Jakab Péter (Fotó: MTI/Soós Lajos)