Valami szép, veretes mondattal akartam kezdeni, ahogyan egy nekrológnál szokás. Merengtem is egy sort, aztán mintha ő, Dani fogta volna meg a vállam: „Csak semmi pátosz, öregem, elég lesz egy mínuszos hír; életének 56. évében meghalt Galsai Dániel újságíró. Ennyi.”
Dehogy ennyi! Sokkal több volt ebben a fiatalon eltávozó íróemberben.
Kicsit biztosan elfogult vagyok, hiszen a barátom volt, ámbár másoktól is sűrűn hallottam: Dani írásait okvetlenül el kell olvasni! No persze a gének. A papa, Galsai Pongrác a rendszerváltás előtti évtizedek kiváló írója, akinek asztaltársaságában Csukás Istvántól Hernádi Gyulán át Csurka Istvánig sorjáztak a korszak nagyjai. „Már rövidnadrágos koromban Pilinszky ringatott az ölében, állandó vendég volt nálunk a század második felének szellemi pezsgése” – írta büszkén. Hellyel-közzel mindketten ugyanazt csináltuk.
Ahogyan én itt, ő a Magyar Hírlap Fricska rovatában karcolgatta naponta a világ visszásságait. Jámbor célja neki sem volt más, mint levetkőztetni, harcosan kikacagni a mindennapok hivatalosságát, dagályosságait. Dehogy akarta ő megmondani a frankót, a megfellebbezhetetlent, csupán nyomot hagyva csipkelődött, néha felhördült – de cirógatni is tudott. Műfaj? Mindegyikben otthon volt: karcolat, glossza, gúnyrajz, bármi. Az írott sajtó minden zegét-zugát bejárta (pár évig nálunk, a Nemzetnél is megfordult), és ahogyan a tüzes dalnokok nemritkán, ő is két végén égette a gyertyát. Galsai Dani, a nemzeti újságírás vándordalnoka korán elköltözött. Pedig fricskáinak fényére most lenne szükség igazán.
