Nyolcvan éve, 1943. január 12. hajnalán mínusz negyven fokban kezdődött az orosz offenzíva a Donnál. Az urivi hídfőnél álló, rosszul felszerelt magyar honvédeknek, bármily hősiesen védekeztek, esélyük sem lehetett az óriási túlerővel szemben. Napok alatt elfagyott a remény. A második magyar hadsereg százezer katonája maradt a végtelen hómezőkön, sebesült meg, került fogságba. A kommunista évtizedekben ők lettek „a nácik oldalán harcoló háborús bűnösök”. Ilyenkor jön a gúnyos kérdés: mit keresett a magyar honvéd a Don-kanyarnál?

Nem a hódítás öröme hajszolta őket az újabb háborúba, hanem az első világégés gyalázatos békediktátuma. Trianon fájdalma. A harmadára csonkolt hazát, a megalázott nemzetet egyetlen remény éltette: visszaszerezni az elcsatolt országrészeket. Ám erre csak német (és olasz) segítséggel lehetett esélyünk azokban a viharos években – és ennek ára volt. A Sztálingrádnál elakadó német támadás után jött a végzetes parancs: egy irreálisan hosszú, kétszáz kilométeres frontszakaszt kell megvédenie a 2. magyar hadseregnek az orosz ármádiával szemben.

A többi már történelem…

Vitéz Jány Gusztáv főparancsnok nem felelős a tragédiáért. Bár az amerikaiak felajánlották számára a biztonságot, nem élt vele, 1946-ban önként hazatért – holott tudta, mi vár rá. Hite szerint, ha csak egyetlenegy megvádolt bakán segít azzal, ha elmondja, mi történt a Donnál, már volt értelme hazajönnie. Mindent elárul a vérgőzös népbíróságról, hogy kötél általi halálítéletét csak szovjet kérésre enyhítette golyóra.

Ha furcsán hangzik is: a magyar baka nemes célért harcolt egy eltévesztett csatamezőn.