Idehaza kevéssé ismert, hogy az első világháború vesztesei közül Törökországgal még megalázóbb békediktátumot írattak alá, mint Magyarországgal. A győztes antant valósággal tobzódott, amikor a vérontást lezáró békék legvégén szinte kivégezte az Oszmán Birodalmat – a háború előtti területének csupán a 15 százalékát hagyták meg, 37 milliós lakosságát pedig 15 milliónyira zsugorították. Ráadásul a megcsonkított ország pénzügyei is külföldi felügyelet alá kerültek.
A törökök nem nyugodtak bele az elképesztő döntésbe. A Musztafa Kemál tábornok – az Atatürk – által megalakított új ankarai nemzetgyűlés nem fogadta el a Sevres-ben aláírt diktátumot; és – közel négyévnyi harc után – kikényszerítettek egy igazságosabb békeszerződést. Ők ugyanis – szemben a magyar Károlyi-kormánnyal – a háború végén nem eresztették szélnek a frontról hazatérő katonákat, nem nézték ölbe tett kézzel az ország megszállását. (Az igazsághoz tartozik, hogy a törökök harca sok helyütt népirtásba torkollt.)
A ma száz esztendeje, 1923. július 24-én, Lausanne-ban aláírt új békeszerződés eltörölte a győztesek gazdasági előjogait, és az erőviszonyoknak megfelelő új határvonalat állapított meg, csaknem kétszeresére növelve a diktátum nyomán megcsonkított ország területét. A vesztes hatalmak közül Törökország volt az egyetlen, amely érvényesíteni tudta akaratát a győztes antanttal szemben.
A kézenfekvő összehasonlításban, a „magyar párhuzamban” – mi miért nem így csináltuk? – már ott alulmaradunk, hogy a törököknek volt egy Kemáljuk. Nekünk viszont csak egy Károlyi Mihályunk, az is az antantnak dolgozott.
