Horgászni jó, mondják a megszállott pecások (naná, ezért csinálják!) – hát még most, hogy állítólag a kormányzat támogatására is számíthatnak. (Nyitrai Zsolt, a miniszterelnök főtanácsadója írta minap a közösségi oldalán, hogy a kabinet egy úgynevezett Nemzeti horgászturisztikai stratégián dolgozik a Magyar Országos Horgászszövetséggel közösen. Nagy dolog ez, már csak azért is, mert a legnagyobb hazai civil szervezet taglétszáma évről évre növekszik. Míg hét évvel ezelőtt „csak” háromszázezren voltak a regisztrált horgászok, mára ez a szám már nyolcszáezer! A gyarapodásban hervadhatatlan szerepük van a „horgásznagyköveteknek”. Illusztris társaságról van szó, tagjai komoly sikereket tudhatnak maguk mögött a civil életben. Jelenleg tizenhatan vannak: politikus, Kossuth-díjas zenész, műrepülő-világsztár, mesterszakács, olimpiai és világbajnok sportolók és nem utolsósorban egy exállamfő – Áder János – alkotja a csapatot.

Jómagam sokáig nem értettem a horgászokat. Hogyan lehet órákon át szótlanul üldögélni amellett a nyamvadt bot mellett úgy, hogy közben semmi nem történik? Csak mered az ember a vízre, az úszóra, más az égvilágon nem érdekli. Hallgat, mint hal a szatyorban. Pár méterre tőle ott a másik, a harmadik, de a helyzet ugyanez: víz, bot, csönd… Bosszantott is, érdekelt is, miért olyan nyugodtak. (Régóta szerettem volna írni a horgásztürelemről, csak sosem volt hozzá türelmem.) Miért nem vágják földhöz a botot, ha nincs kapás? Horgászbarátom csak mosolygott. – Próbáld ki.