Újabban egyre kevésbé érdekelnek a televíziók bűnügyi tudósításai. Miért is érdekelnének? Nemhogy a bűnözőt, már a rendőröket sem mutatják a képernyőn. Pontosabban: mutatnak ott mindenféle alakokat, de attól egy csöppet sem lesz tájékozottabb az ember; gondosan kitakarják, kikockázzák az ábrázatukat, véletlenül se tudjuk meg, hogyan néz ki az elvetemült haramia, illetőleg az őt nyakon csípő, bilincsbe verő pandúr. Holott, ugye, éppen ez lenne a televíziós tudósítás lényege: a képi megjelenítés… Legújabban már olyat is csinálnak, hogy a teljes riportot tokkal, vonóval elhomályosítják, úgy teszik az adásba. Vagyis nagyjából annyit látni a sztoriból, mint egy meg nem adott büntető után a Fradi–Újpest-derbin a füstbe borult futballpályából… Ha ehhez hozzávesszük, hogy a zsiványságot leleplező írásos dokumentum lényeges elemeit már jó ideje filctollal kiherélve mutatják a képernyőn, az élőbeszédből meg gondosan kifütyülik, kisípolják a főkolompos nevét, máris „kerek” a tudósítás – semmit az égvilágon nem tudtunk meg. Mi értelme ilyeneket készíteni? Megnézi az ember, és semmivel sem lesz tájékozottabb.
Ellenben nem sérülnek a személyiségi jogok. Merthogy az itt ám az első! A bűnözőnek azért jár, hogy vissza tudjon illeszkedni a társadalomba, ha majd kieresztik a tömlöcből. A rendőrnek meg azért, nehogy megtorolja rajta bárki, hogy tette a dolgát. Épeszű nézőt viszont a guta üti, háborog, de nem sokra megy vele. Újabban már a kivezényelt rendőrlovak fejét is kikockázzák, föl ne ismerjék szegényeket az istállóban. A kék fényből a sötétségbe érkeztünk.
