Vörösiszap, 2010. október negyedike.
A hömpölygő iszapár sodorta azt a deszkadarabot, amin kucorgott, remegett az a szegény kiskutya a borzalmas napon. Állatmentők találtak rá, s vitték a pesti telepre. Rezgő (tőlem kapta a nevét, hisz minden ízében reszketett) keverék kankutyus, talán hároméves lehetett. A Noé Állatotthonból vettem magamhoz a gátszakadás utáni napokban, a sok kis nyomorult közül ő volt a legelesettebb. Egy félig összedőlt parasztház szobájának ágyán vacogott, amikor rátaláltak. Gazdáját, egy idős asszonyt sokkos állapotban mentették ki a romok közül.
Ölben vittem haza a csöppnyi Rezgőt. Mit mondjak, gyorsan belakta a házat. Szaladt egy nagy kört a kertben, szemügyre vette a két döbbent házőrzőt (felfalta a kikészített vacsorájukat), rámordult a rémült macskára, majd farkát csóválva a lábamhoz törleszkedett. Csak a samponos fürdetésnél ijedt meg kissé, hosszú percekig ömlött szőréből a ráragadt vörös iszap. Persze beengedtem a házba. Mancsait álla alá húzva gyorsan elaludt a kiszolgált rongyszőnyegen. Sokáig, nagyon sokáig néztem. Egy apró túlélő álmára vigyáztam. Mit tagadjam, megnedvesedett a szemem.
Visszagondolva arra az estére, gyakran elmerengek, mennyire igaz, hogy magányaink, szorongásaink milyen könnyen gyógyíthatók. Néha a patika pultjáig sem kell elmennünk, elég csak ajtót tárni egy messziről jött, nehéz sorsú vándor előtt, legyen az akár egy bánatos tekintetű kolontári kiskutya… Teljes életünkhöz talán éppen ő a hiányzó társ. Az a rád vakkantó boldogság, amely sok mindenen átsegít, legyen az akár közúti zebra, akár lelki úttorlasz.
