Harcias vetési varjú: nem károg, hanem kegyetlenül lő

A hidegháborús közelmúltnak még napjainkban is szolgáló, illetve a jelen legmodernebb harci repülőgépeit bemutató sorozatunkban most a harcterek immár öt évtizede hadrendbe álló egyik sokoldalú csatalovát, a Szuhoj Szu-25 taktika támogató harcászati repülőt vesszük alaposabban szemügyre. Ez az igencsak harcias vetési varjú - a típus orosz beceneve, a gracs vetési varjút jelent -, ötvenéves pályafutása során számos harci helyzetben, így többek között Afganisztánban, a csecsenföldi és grúziai harcokban, Szíriában és legutóbb az orosz-ukrán háborúban teljesített, illetve teljesít éles bevetéseket. Amerikai megfelelőjével a Fairchild Republic A-10 Thunderbolt II csatarepülővel szemben, amelynek többször is felvetették a szolgálatból való kivonását, ilyen óhaj mindeddig még egyszer sem fogalmazódott meg sem a múltban, sem pedig a jelenben a szovjet-orosz légierő parancsnokságának részéről, ezért a "vetési varjú" napjainkban is repül, jelenleg éppen a gyilkos ukrajnai harcmezők felett.

A Szu-25 csatarepülő öt évtizede áll már szolgálatban Fotó: Fedor Leukhin Forrás: Wikimedia Commons

A harcias vetési varjú, amelynek az amerikaiak a "Frogfoot", vagyis az ugyancsak kevésbé hízelgő "békaláb" gúnynevet adták, a tengerentúli megfelelőjével, az A-10 "varacskosdisznóval" együtt nem éppen a kifinomult szépségéről vált híressé. De egy taktikai támogató csatarepülőgépnek nem is a harci repülők szépségversenyén, hanem a roppant veszélyes alacsonytámadó bevetési műveletekben kell helytállnia, és erről a helytállásról a Szuhoj Szu-25 öt évtizedes típustörténete során már többször is számot adott.

A harcias vetési varjú, a szovjet orosz Szuhoj Szu-25 "Gracs" taktikai támadó csatarepülő       Fotó: GEG /Aleksandr Markin                            

A harcias vetési varjú komoly ellenszélben kapott szárnyra

A második világháború idején kialakított szovjet hadműveleti doktrína, a tömeghadseregek, a nagyszámú páncélos és gyalogsági magasabb egységek koncentrált bevetése noha új elemekkel egészült ki az 1950-es években, de lényegét tekintve az egész hidegháborús korszakban megmaradt irányadó hadászati koncepcióként. A második világégés idején a szovjet hadvezetés elsősorban a gyalogsági és gépesített egységek részére közvetlen támogatást nyújtó csatarepülőgépek, illetve taktikai könnyű-bombázók minél nagyobb számú gyártására és tömeges bevetésére koncentrált. 

A második világháború idején a szovjet Iljusin Il-2 "Sturmovik" volt a legnagyobb tömegben bevetett csatarepülőgép     Fotó: Ria/Novosti Archive / Wikimedia Commons

A második világháború legnagyobb sorozatban gyártott csatarepülőgépe, az erősen páncélozott Iljusin Il-2 Sturmovik taktikai támadógép is ennek a koncepciónak volt a "terméke". De ugyancsak erre a szemléletmódra vezethető vissza, hogy a második világháború idején - az angolszász szövetségesekkel szemben -, a vörös légierő nem rendelkezett számottevő hadászati nehézbombázó flottával. A két katonai szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között 1945 után kibontakozó hidegháborús szembenállás, továbbá a nukleáris fegyverek és a hadászati ballisztikus rakéták hadrendbe állítása az 1950-es években jelentős változást hozott szovjet hadműveleti doktrínában. A légierőben új fegyvernemként jelentek meg a rakétás csapatok, és elkezdődött a nukleáris fegyverek hordozására is alkalmas nagy hatótávolságú stratégiai bombázóflották felállítása. Ennek jegyében állt szolgálatba 1958-tól a Szovjetunió első sugárhajtóműves stratégiai bombázója a Mjaszicsev M-4, továbbá a legnagyobb hatótávolságú és nukleáris csapásmérésre is alkalmas Tupoljev Tu-95 turbólégcsavaros hadászati nehézbombázó. 

A Tupoljev Tu-95 "Bear" nukleáris csapásmérésre is alkalmas hadászati nehézbombázó még ma is aktív szolgálatban áll az orosz légierőnél     Fotó: Wikimedia Commons

Az 1950-es évekre a világháborús Sturmovik, valamint továbbfejlesztett változata, az Iljusin Il-10 dugattyúmotoros csatarepülőgép már korszerűtlenné vált, ami indokolttá tette volna e típusok leváltását a kor követelményeinek megfelelő modern sugárhajtású csatagépre. Különös módon azonban csak bő két évtizedes késéssel készült el az új szovjet csatarepülőgép, az 1975-től gyártott  Szuhoj Szu-25 Gracs, vagyis a "vetési varjú". Az 1950-es, 60-as években a szovjet hadvezetés a taktikai bevetésekre is alkalmas vadászbombázók rendszerbe állítását szorgalmazta a csatarepülőgépek fejlesztése helyett. Az első nagyobb mennyiségben szolgálatba állított szovjet szuperszonikus sugárhajtású vadászbombázó, a Szuhoj Szu-7 1959-től repült a vörös légierő kötelékében, amelyet a típus továbbfejlesztett verziói, a Szu-17, a Szu-20 és a Szu-22 követtek. 

Az első hadrendbe állított szuperszonikus szovjet vadászbombázó a Szuhoj Sz-7 volt     Fotó:  Mike Freer / Wikimedia Commons

Ezek a nagy sebességű és komolyabb páncélvédelem nélkül repülő harci gépek azonban nem voltak alkalmasak a klasszikus csatarepülőgépekkel szemben támasztott alacsonytámadó-támogató műveletek hatékony végrehajtására. Különös módon ezt a hiátust elsőként az "ellenség", vagyis az Egyesült Államok légi erejének parancsnoksága ismerte fel az 1960-as évek végén, nem kis részben a vietnámi háborúban szerzett fájdalmas tapasztalatokból okulva. A sokáig halogatott szovjet csatarepülőgép fejlesztésben akkor következett be a nagy fordulat, amikor az amerikaiak elindították az AX (Attack Experimental) programot egy nagy túlélőképességű és pusztító tűzerővel rendelkező szubszonikus sugárhajtású taktikai támogató gép megépítésére. A Northrop és a Fairchild cégek közül ez utóbbi került ki győztesként az új csatagép kifejlesztésére kiírt pályázat elnyeréséért folytatott versenyből, amelynek a sorozatunkban már bemutatott A-10 Thunderbolt II, gúnynevén a "Warthog", vagyis a varacskosdisznó lett a végeredménye.

Az A-10 Thunderbolt II, gúnynevén  "Varacskosdisznó" amerikai taktikai csapásmérő harci gép    Fotó: Master Sgt. Ed Boyce / Wikimedia Commons

 Mindezek hatására a szovjet légierő akadémiájának vezetése is leporolta a félbemaradt csatarepülő-projekt dossziéját és -egyelőre hangsúlyozottan csak kísérleti jelleggel-, ajánlatokat kért be egy modern sugárhajtású taktikai támadó gép terveire. Erre az Iljusin és a Szuhoj tervező iroda nyújtott be koncepciókat, de egyik terv sem nyerte a nagy sebesség és terhelhetőség bűvöletében élő szovjet katonai vezetők tetszését. A legendás repülőgép-tervező, Pavel Oszipovics Szuhoj irodája így állami megrendelés nélkül, a saját szakállára vágott bele a T-8-as kódnevű programba, a Szu-25 kifejlesztésébe.

Rendkívül erős, jól bírja az ütlegeket, miközben ő maga is súlyos csapásokat oszt

Az együléses csatarepülő, a Szu-25 a prototípus többszöri módosításával nyerte el a ma is ismert végleges formáját. Az új sugárhajtású szovjet csatagép 1975. február 22-én teljesítette az első felszállását. Ránézésre a Szu-25 erősen emlékeztet az amerikai AX programban az A-10 varacskosdisznóval szemben alulmaradt másik prototípusra, a Northrop AY-9 kódnevű gépére. E feltűnő hasonlóság miatt az amerikaiak azzal gyanúsították meg a szovjeteket, hogy egyszerűen lemásolták a Northrop terveit. 

Külső megjelenésében a Szu-25 egyeseket a Northrop YA-9 jelű prototípusára emlékeztette    Fotó: Vitaly V. Kuzmin  / Wikimedia Commons

A külső hasonlóság ellenére azonban a Szu-25 számos szerkezeti tulajdonságában jelentősen eltér az AY-9-től. A "vetési varjú" robusztus tömegű, nagyméretű felső elrendezésű szárnyakkal rendelkező és szubszonikus, hangsebesség alatt repülő taktikai támadógép. A rendkívül ellenálló masszív sárkányszerkezetet és a repülőgép rendszereit is úgy alakították ki, hogy ezek mindenben megfeleljenek az első vonalbeli harci alkalmazás mostoha körülményeinek. Jó példa erre a törzsbe visszahúzható főfutóművek nagy és ballonos kereke, ami lehetővé teszi a típus viszontagságos tábori körülmények között, füves repterekről való üzemeltetését is. Ugyancsak ezt a célt szolgálja a félszárnyak vége és a törzs közé épített páncélozott gondolákban elhelyezett két hajtómű. 

A Szu-25 erősen páncélozott pilótafülkéjének belseje     Fotó: Alex Beltyukov / Wikimedia Commons

Az alaptípusokba szerelt Tumanszkij R-95-ös sugárhajtómű nem számított éppen a legkorszerűbbnek, ami a Mikojan-Gurijevics MiG-21 szuperszonikus elfogóvadász R-13-as hajtóművének "lebutított", utánégető (forszázs) nélküli változata volt. Az 1980-as években ennek a nagyobb tolóerővel rendelkező korszerűsített változatát, az R-195-öt építették be a "vetési varjú" későbbi példányaiba. E két utóbbi hajtómű együttesen 2 X 44,18 kN tolóerő leadására képes, ami 975 km/órás maximális sebességre tudja felgyorsítani a Szu-25-öt. A 15,5 méter hosszú és 14,4 méter szárnyfesztávolságú gép maximális felszállótömege 19 300 kilogrammot nyom, ami a 9185 kilogrammos üres tömegéhez képest imponáló terhelhetőséget jelent. A csatagép elsődleges védelmét a nagytömegű és masszív páncélzata biztosítja. 

A Szu-25  rendkívül strabíró és jó túlélőképességgel rendelkező csatarepülő    Fotó:  MASTER SERGEANT DAVE CASEY / Wikimedia Commons

Az afganisztáni kaland keserű tapasztalatai alapján megerősítették a hajtóműgondolák páncélozottságát is, amelyeket 3 mm-es acélpáncél tűzfallal választottak el a gép törzsétől. A Szu-25 egyik legfőbb erénye a gép egyszerűsége és könnyű karbantarthatósága a harctéri körülmények között is. A gép a szárnyak pilonjaira rögzíthető teherkonténerekben képes magával vinni a saját üzemeltetéséhez szükséges eszközöket, sőt, még két szerelőt is egy-egy szintén a szárnyakra rögzíthető speciális személyszállító konténerben. (Erre nincs hasonló példa a világon.) 

A pilótafülkét rendkívül ellenálló titánötvözetből készített páncélzat védi; 

a legendásan jó K-36 típusú katapultülés fejrészét pedig 6 mm vastag páncélvédelemmel látták el. Teljes terheléssel és két póttartállyal felszerelve a Szu-25 harcászati hatósugara 750 km. A gép sárkányszerkezete roppant erős, amit jól illusztrál, hogy a kitűnően manőverező csatarepülő a +9,6 G terhelést is képes elviselni, és másodpercenként 58 méteres emelkedési sebességgel rendelkezik.

Afganisztántól Ukrajnáig hosszú volt az út

A Szu-25 beépített fedélzeti tűzfegyverét egy direkt a "vetési varjú" számára kifejlesztett 30 mm-es űrméretű dupla csövű Grajzev- Sipunov gépágyú alkotja. Az ágyú 1000-3000 lövés/perc tűzgyorsasága ugyan imponáló, de ez csak elméleti érték, mivel a pilótafülke alatti lőszertárolóba összesen 250 gépágyúlövedék tárazható be. Ezért az amerikai "kollégájához", az A-10-hez hasonlóan, a Szu-25 is rövid, szakaszos lövésekkel méri a tűzcsapásokat. A beépítetten kívül a szárnyakra is felszerelhetők gépágyúkonténerek, ami még tovább növeli a Szu-25 tűzcsapásainak hatékonyságát.

Kötelékben repülő ukrán felségjelú "vetési varjak"   Fotó: Skywarrior  / Wikimedia Commons

 A félszárnyakon lévő felfüggesztési pontokra összes 4,4 tonna fegyver vagy más berendezés szerelhető fel, köztük ötféle nem irányított rakéta, mintegy tucatnyi fajtájú bomba és levegő-föld irányított rakéta. Az aktív védelmet az igen korszerű ASZO-2 infracsapdavető, valamint a szárnyvégek pilonjaira szerelhető R-60-as infravörös légiharc-rakéták biztosítják. A sikeres célra vezetést korszerű fedélzeti rádióelektronikai berendezések, köztük a Klen-PSZ lézres távolságmérő, vagy a DiSzSz-7 doppler radar biztosítják. 

A "vetési varjú" éles harci körülmények között először az 1979 és 1989 között zajló afganisztáni háborúban debütált. 

Az 1979 decemberében elindított szovjet katonai beavatkozás nem hozta meg a várt villámháborús sikert, és csaknem egy évtizedig elhúzódó az orosz erőket fokozatosan felőrlő gerillaháborúba torkollott. A szovjet légerő eleinte a Mi-8-as forgószárnyasokat, majd a Mi-24 harci helikoptereket vetette be a vad hegyek között elrejtőző afgán gerillacsapatok ellen, de ez sem volt elég, így már 1980-tól a Szu-25 első korai példányai is megjelentek az afganisztáni légtérben.

Egy megsemmisült Szu-25 roncsai    Fotó: Staff Sgt. Dean Wagner / Wikimedia Commons

 A gép igen jól vizsgázott; az első ötven napban végrehajtott mintegy 100 bevetést komolyabb problémák nélkül eredményesen teljesítették a "vetési varjak". Kiváló manőverezőképességének köszönhetően a Szu-25 jól boldogult a meredek hegyekkel és mély völgyekkel tarkított afganisztáni terepen. Az Afganisztánban bevetett Szu-25-sök hatékony tűztámogatással védték a nem egyszer bajba került szovjet egységeket, amelyben a föld-levegő rakéták, illetve a fedélzeti ágyú, valamint a szárnyakra szerelt gépágyúkonténerek játszották a prímet. Viszont az Afganisztán ellen folytatott háborúban derült fény a Gracs egyik komoly hiányosságára, az R-195-ös hajtóművek rendkívüli hőkibocsátására. Amikor az amerikaiak a szovjetek ellen harcoló mudzsaheddineket ellátták a vállról indítható Stringer hőkövető légvédelmi rakétákkal, igen fájóvá vált ez a probléma, amit később a hajtóművek hűtésével igyekeztek orvosolni. 

Kötelékben repülő "vetési varjak". A Szu-25 jelenleg az orosz-ukrán háborúban repül harci bevetéseket   Fotó: Wikimedia Commons

Az afganisztáni háború során a Szu-25-sök mintegy 60 ezer bevetést teljesítettek, eközben pedig nagyjából kéttucatnyi gépet veszítettek, ami a bevetések magas számához viszonyítva kiváló aránynak számít. A Szovjetunió összeomlása után a Csecsenföldön kitört háborúban, a 2008-as grúziai harcokban és Szíriában is bevetették ezt a sokat próbált csatarepülőt. 

A 2022 februárjától zajló orosz-ukrán háború egyik furcsa sajátossága, hogy a Szu-25-sök mind orosz, mind pedig ukrán színekben is részt vesznek a harcokban. 

Ennek az a magyarázata, hogy amikor a Szovjetunió felbomlott és Ukrajna független állammá vált, az ukránok egy kisebb flottára való Szu-25-öt örököltek meg az egykori szovjet légierőtől. Oroszország jelenleg nagyjából 250 bevethető Szu-25-el rendelkezik. A jelenleg is zajló ukrajnai háborúban eddig mintegy tucatnyi Szu-25 került veszteséglistára, mindkét félnél.

A Szuhoj Szu-25 "Gracs":

• szovjet-orosz szubszonikus sugárhajtóműves taktikai csapásmérő gép,
• amelyet először Afganisztánban, majd Csecsenföldön, Grúziában, Szíriában és Ukrajnában vettek be éles harci körülmények között,
• és az orosz légierő állományában jelenleg még mintegy 250 "vetési varjú" áll aktív szolgálatban.