F-16: egy harci sólyom, ami történelmet írt a katonai repülésben

Az F–16 a vietnámi háborúban lezajlott légi csaták tapasztalataiból kiérlelt és a vadászgépek taktikai alkalmazásával kapcsolatos új katonai doktrína jegyében született meg.

Az F–16 Fighting Falcon a kategóriájának egyik legsokoldalúbb harci gépe. Forrás: Wikimedia Commons

Az 1960-as évekre alapvetően megváltoztak az elfogóvadászokkal szembeni követelmények. Amíg a második világháborúban és az azt követő néhány évben még a közelharcra való minél nagyobb alkalmasság számított egy élvonalbeli vadászgép elsődleges erényének, addig az 1950-es években – a harcászati rakéták szerepének ugrásszerű felértékelődésével – már a szuperszonikus sebesség és a célpontok nagy távolságból való leküzdési képessége vált a legfőbb szemponttá. 

E doktrína a vadászgépek közötti közelharcot mint idejétmúlt harcmodort teljesen figyelmen kívül hagyta 

az 1960-as évek elején hadrendbe állt típusokkal szemben támasztott követelmények megfogalmazásánál. 

Az F–4 Phantom első szériáit nem szerelték fel fedélzeti gépágyúval, mivel idejétmúltnak gondolták a légi közelharcot. Forrás: U.S. Navy

Ennek jegyében a kor legkorszerűbb szuperszonikus és nagy fegyverterhelésű amerikai típusa, a McDonell Douglas F–4 Phantom II első szériáiból elhagyták a beépített gépágyúkat, mondván, hogy a nagy hatótávolságú légiharcrakéták korában nincs már szükség ilyen ósdi és csak felesleges súlytöbbletet jelentő fegyverekre. A vietnámi háborúban bevetett és fordulóharcra kiválóan alkalmas, beépített fedélzeti ágyúkkal rendelkező ellenséges szovjet gyártmányú típusok, mint a MiG–17, valamint a MiG–21 éppen ezért keserves meglepetést okoztak a közelharcra kényszerített Phantomoknak, amelyek jóval nehezebbek és nagyobbak voltak a szovjet típusoknál, ráadásul nem rendelkeztek fedélzeti gépágyúkkal, a levegő-levegő rakétáiknak pedig a közeli fordulóharcokban nem sok hasznát vették. 

Észak-vietnámi MiG–21 szuperszonikus elfogóvadász. Forrás: U.S. Air Force

E tapasztalatokból okulva a vietnámi háború után szolgálatba állított új amerikai típusoknál ismét fontos követelménnyé vált a kiváló manőverezőképesség és a rendkívül jó tömeg–tolóerő arány.

A negyedik generációs egy hajtóműves és több funkciós szuperszonikus F–16 vadászbombázót a General Dynamics eredetileg könnyű nappali vadászgépként fejlesztette ki. Az 1960-as évek végén az Egyesült Államok légi erejének (U.S. Air Force) új koncepciója szerint az összes addigi vadász- és vadászbombázó harci gépüket két típussal, egy nehéz vadászrepülőgéppel, illetve egy könnyűvadásszal akarták felváltani. Előbbi projekt az F–X-program kódnevet kapta, ennek eredményeként állt hadrendbe a rendkívül sokoldalú McDonell Douglas-Boeing F–15 Eagle, utóbbinak, az ADF (Advanced Day Fighter, Fejlett nappali vadász) programnak pedig az F–16 lett az egyik végterméke. 

A McDonell Douglas-Boeing F–15 Eagle mellé az amerikai légerő parancsnoksága nem akart egy második vadászt is. Fotó: U.S. Air Force/Airman 1st Class Matthew Seefeld

Az F–16 hivatalos neve, a Fighting Falcon volt az első olyan típusnév az amerikai légierő történetében, amit pályázat útján kapott meg az új konstrukció. 

A számos beérkezett javaslat közül a légierő bírálóbizottsága Joseph A. Kurdell őrmester pályázatát minősítette a legtalálóbbnak, 

ezért lett Harci Sólyom az F–16 elnevezése. Noha az F–X- és az ADF-program két alaptípusát egyszerre akarták kifejleszteni, de miután az amerikai katonai hírszerzés megneszelte, hogy a szovjetek a saját korában egyedülálló képességekkel rendelkező, több mint háromszoros hangsebességgel repülő új magassági elfogóvadászukkal, a Mikojan-Gurijevics MiG–25 szuperszonikus harci géppel már a tesztrepüléseiket végezik, úgy döntöttek, hogy az ennek ellenfeléül szánt F–15 fejlesztését felgyorsítják, az ADF-programot pedig ideiglenesen felfüggesztik.

A hihetetlen sebességgel és magasságban repülő szovjet elfogóvadász, a MiG–25. Fotó:  Wikimedia Commons/Alex Beltyukov

 Az F–15 ugyan minden szempontból megfelelt a vietnámi háború tapasztalatai alapján megfogalmazott új követelményeknek, de akadt egy komoly hátulütője: még bonyolultabb lett mint az F–4 Phantom, és a bekerülési, valamint az üzemeltetési költségei is sokkal magasabbak voltak, ami miatt több szakértő lobbizni kezdett egy olcsóbb és könnyebb vadászgép rendszerbe állításáért. Noha a U.S. Air Force nem akart az F–15 mellé még egy másik vadászt is szolgálatba állítani, de a Pentagon közbenjárására a kongresszus arra utasította a légierő parancsnokságát, hogy az időközben ACF-re (Air Combat Fighter, Légiharc-vadászra) átnevezett program prototípusai közül válassza ki a számára legmegfelelőbb gépet. A két versenyben maradt konstrukció, a Northrop YF–17 kódjelű kéthajtóműves konzervatívabb modellje, valamint az YF–16, a General Dynamics teljesen új, sőt forradalmi megoldásokat tartalmazó harci gépe közül ez utóbbira esett a hadsereg választása. 

Az YF–16  az YF–17 prototípusok. Fotó: Wikimedia Commons/R. L. House

Az első F–16 1975-ben készült el, az F–16/A típus pedig 1978 augusztusában állt hadrendi szolgálatba az Egyesült Államok légi erejénél. (A Northrop sem járt rosszul, mert az egyhajtóműves gépektől ódzkodó haditengerészetnek megtetszett az YE–17, ami később F/A–18 Hornet néven hajófedélzeti harcászati-elfogóvadászként, illetve vadászbombázóként állt szolgálatba náluk.)

Az F–16-ost egy olyan sokféle célra használható költséghatékony, ám minden szempontból a legmodernebb technológiával felszerelt „igáslónak” tervezték, amit az Egyesült Államokkal szövetséges országok számára is exportálhatnak. Az elődeihez képest jóval olcsóbb és egyszerűbben üzemeltethető gép ugyanakkor sokkal nagyobb teljesítményre képes a rendkívül fejlett aerodinamikája és avionikája miatt.

Az F–16 rendkívül sokoldalú több funkciós harci gép. Fotó: U.S. Air Force/Master Sgt. Don Taggart

A gép sárkányszerkezete és félszárny kialakítása egészen egyedülálló aerodinamikai tulajdonságokat biztosít az F–16 számára. A gép lényegét tekintve egy levágott szárnyvégű és a törzsátmenetnél erősen nyilazott deltaszárnyat kapott: legnagyobbrészt ennek köszönheti az elképesztő manőverezőképességét is. Az ilyen kialakítású szárnyaknál amikor nagy az állásszög, a belépőél mentén egy olyan légörvénysor keletkezik, ami a szárny felett megrekedve úgy viselkedik, mintha a félszárny része lenne. 

Ez pedig még igen nagy állásszög esetén is megakadályozza azt, hogy a gép átessen. 

Az F–16 megnyújtott törzs-szárny átmenete felerősíti ezeket a hasznos légörvényeket, plusz aerodinamikai felhajtóerőt biztosítva a harci gépnek. A Sólyomnak rendkívül fejlett az avionikája is. Ez volt a világ első olyan katonai gépe, amely teljesen számítógépes vezérlést, úgynevezett fly-by-wire irányítórendszert kapott.

Az F–16 digitalizált  pilótafülkéje, középen a HUD-kijelzővel. Forrás: Lockheed Martin

Más típusoktól eltérően az F–16 pilótafülkéjében hiába is keresnénk a pilóta lábai közötti botkormányt, amit a fly-by-wire rendszerhez csatlakozó és a hajózó jobb kezére eső joystick helyettesít. A fly-by-wire rendszer nem áll direkt mechanikus kapcsolatban a gép irányítószerveivel: a kormánymozdulatok elektronikus jelek formájában érkeznek be a központi számítógépbe, onnan pedig feldolgozott elektronikus jelként futnak tovább a kormányművek szervomotorjaihoz. 

A központi számítógép másodpercenként több ezer művelet és korrekció elvégzésére képes, 

de azt is megakadályozza, hogy a pilóta túl veszélyes repülési manővert hajtson végre, például, hogy átessen a géppel. Az F–16 egyik feltűnő külső jellegzetessége a magasan elhelyezett és kitűnő, 360 fokos panorámás kilátást biztosító buborék kabintető, valamint a gép törzse alatti karakteresen széles beömlőnyílás.

Az F–16 jellegzetes, törzs alatti beömlőnyílása  Fotó: Wikimedia Commons/Radomil Talk

 A pilótakabinban a katapultülés elhelyezése is igen egyedinek számít, amelyet harmincfokos szögben hátradöntöttek. 

(Más vadászgépeknél az ülés dőlésszöge általában 13 fok.) A szokatlan elrendezést azzal magyarázta a gyártó, hogy az ülés nagyobb dőlésszöge a manőverező légi harc során fellépő nagy g-terhelés elviselésében segíti a pilótát. A beépített HUD (Head Up Display) folyamatosan kivetíti a repülési információkat a pilóta elé, így a repülőgép-vezetőnek nem kell állandóan lenéznie a műszerfalra.

Az F–16 Fighting Falcon viszonylag kis gép: teljes hossza 14, 8 méter, a szárnyfesztávolsága pedig 9,8 méter. (Híres elődjei közül például a Grumman F–14 Tomcat 19,12 m, a McDonell Douglas F–4 Phantom 19,20 m hosszú volt.) Az újabb típusverziókba beépített General Electric F–110-GE 100 nagy kétáramúsági fokú utánégetős gázturbinás sugárhajtómű rendkívül erős, ami 128,9 kN maximális tolóerőt tud leadni. Az F–16 nagy repülési magasságon Mach 2,05-el, vagyis valamivel több mint kétszeres hangsebességgel képes repülni. 

Az F–16 buborék kabintetős pilótafülkéjéből tökéletes a kilátás. Fotó: R/DCS

A Harci Sólyom szolgálati csúcsmagassága 15 240 méter; bevetési hatósugara hat darab 454 kg-os bombával felszerelve 550 km, ami pót-üzemanyagtartállyal 1650 km-re növelhető, a teljes hatótávolsága pedig 3200 km. A Falcon eredetileg kilenc fegyverfelfüggesztő csomóponttal rendelkezett, ezek közül három-három a félszárnyak alatt, egy-egy a félszárnyak törővégein, további egy pedig a törzs alján lett kialakítva. A Block 15-ös típussorozattól azonban ezeket még két további csomóponttal egészítették ki a beömlőnyílás mellett, ezekre célmegjelelő konténereket lehet felszerelni. 

A Sólyom rendkívül változatos és komoly pusztítóerővel rendelkező fegyverzetet vihet magával a bevetéseire. 

Az F–16 alapvető légiharc-fegyvere az AIM–9 Sidewinder infravörös irányítású közelharc-rakéta, amelynek számos altípusát fejlesztették ki, és ezeket a Sólymot üzemeltető országok légierőiben is rendszeresítették.

AIM–9 Sidewinder légiharc-rakéta indítása az F–16 törővégi 9-es indítósínéről. Fotó: U.S. Air Force/Master Sgt. Michael Ammons

Ezzel szemben az AIM–120 AMRAAM aktív lokátoros önirányítású közepes hatótávolságú légiharc-rakétát 

az Egyesült Államok nem volt hajlandó eladni a típus valamennyi üzemeltetőjének. 

A legelterjedtebb földi célpontok ellen bevethető taktikai fegyver az AGM–65 Maverick rakéta, de a levegő-föld harcászati rakéták közül az izraeli fejlesztésű és televíziós irányítású Popeye vagy amerikai típusmegjelölésével az AGM–142 Have Nap rakétarendszert csak az Egyesült Államok és Izrael légiereje használja. A széles palettát a rádiólokátorok ellen bevethető, valamint a tengeri célpontok elleni rakétarendszerek egészítik ki. Az F–16 a Mk. 82 típusú 242 kilogrammos, továbbá a Mk. 84 jelű 907 kilogrammos nem irányított bombák különféle változatainak hordozására is alkalmas.

Felfegyverzett F–16CJ  (Block 50C) felszállás közben. Fotó: U.S. Air Force/Staff Sergeant Jason Gamble

Ezeken kívül több fajta kazettás bomba és a légvédelem hatótávolságán túlról indítható siklóbomba egészíti ki a Falcon taktikai csapásmérő fegyverarzenálját. A Sólyom a közeli fordulóharcban a jól bevált Mk61 Vulcan 20 mm-es gépágyúval veheti fel a a küzdelmet az ellenséges vadásszal. 

A Falcon típusváltozataiból eddig 4604 darabot gyártottak, 

és noha az amerikai légierő már nem rendel a típusból mivel azt az F–35 Lightning lopakodó harci géppel váltják fel, a szövetséges üzemeltetők számára  jelenleg is gyártják a híressé vált és kelendő Harci Sólymot.

Az F–16 folyamatos fejlesztésénél figyelembe vették a típus harctéri tapasztalatait is. A Harci Sólyom számos éles bevetést teljesített elsősorban a közel-keleti háborúkban. 1981-ben izraeli felségjelű F–16-sok semmisítették meg az iraki diktátor, Szaddám Huszein Bagdad melletti atomreaktorát még azt megelőzően, hogy elkezdhették volna a létesítményben az urán dúsítását. Szintén izraeli pilóták aratták a típus első két légi győzelmét 1981-ben egy szír MiG–21-es vadászgép és egy Mi–8-as katonai helikopter lelövésével. 

Az Izraeli Légierő egyik F–16-osa. Fotó: USAF/TSgt. Kevin J. Gruenwald

1982-ben az ötödik izraeli–arab háborúban az izraeli F–16-sok több ellenséges harci gépet semmisítettek meg saját veszteség nélkül. Ezzel egyidejűleg földi célpontokat is támadtak. Az afganisztáni háborúban pakisztáni felségjelű F–16-sok több szovjet, illetve afgán vadászbombázót és szállítógépet lőttek le, de ebben a konfliktusban szenvedte el a típus az első veszteségét is: a légi győzelmet egy szovjet MiG–23 BN vadászbombázó aratta a Sólyom felett. Az Irak elleni 1991-es, Sivatagi Vihar kódnevű koalíciós hadműveletben az amerikai légierő 249 F–16-osa összesen 13 ezer bevetést repült, miközben öt saját gépet vesztett, ezek közül három Falcont iraki légvédelmi rakéták lőttek le.

Amerikai F–16-os AGM–65D Maverick rakétát indít Afganisztán felett.  Fotó: USAF/TSGT Michael Ammons

Az F–16-sok részt vettek a délszláv háborúban és a 2002-es afganisztáni konfliktusban is. 2006. június 7-én amerikai F–16-sok 224 kg-os bombákkal megsemmisítették a hírhedt terrorista, Abu Muszab az-Zarkávi bunkerét. 

A sikeres rajtaütésben a véres kezű terroristavezér, az al-Káida iraki szárnyának parancsnoka is életét vesztette. 

A repülőgéppel eddigi pályafutása során összesen 71 igazolt légi győzelmet arattak, és tíz F–16-os semmisült meg harci cselekmények során. Az F–16 jelenleg 29 ország légi erejében áll aktív szolgálatban, köztük több NATO-tagállamban, beleértve utóbbiba az Amerikai Egyesült Államokat is.