A brexit körüli huzavona nyomán több kérdés is felmerül: először is, kik a valódi felelősök a brexit jelenlegi kudarca miatt? Valamint kinek milyen érdekei vannak azzal kapcsolatban? A brüsszeli vezetés, úgy látszik, megint nem a lényeges, az angol választókat valóban érdeklő kérdésekre, mint például az ír–északír határellenőrzésre koncentrált, hanem jó bürokrataként inkább olyan másodlagos jelentőségű technikai szabályok ügyeire, amelyeket egy mesterséges intelligenciájú robot is meg tudott volna oldani. A lényeg az ír–északír határellenőrzés lett volna, de Jean-Claude Junckerék inkább jogászkodtak. Tehát a jelenlegi patthelyzet miatt nemcsak az angol kormány, hanem legalább annyira a brüsszeli bürokrácia is felelős.
De az is fontos kérdés, hogy kinek mi az igazi célja a brexittel. Az angol kormányzati és a brüsszeli uniós szerencsétlenkedés egyáltalán nem biztos, hogy pusztán a véletlen műve, vagy hogy az csupán az illetékes brüsszeli vagy angol politikai osztály tehetetlenségéből és alkalmatlanságából fakad. Egy sikertelen és előre nem látható kellemetlen következményekkel járó brexit ugyanis olyan hatást válthatna ki EU-szerte, amelyben hosszabb időre elmenne az országok kedve a kilépés folyamatától, és általában is az Európai Unió centralizáló erőit erősíthetné. Ez a globális elitnek és a brüsszeli bürokráciának egyaránt érdeke lehet.
Mindez abból is látszik, hogy Steven Erlanger, aki a hetvenes évek közepétől a liberális The New York Times munkatársaként dolgozott, pár éve pedig annak Brüsszelbe delegált tudósítója, a The New York Times január 30-i számában örömmel nyugtázta, hogy a szerinte a „szélsőséges, nacionalista és populista, EU-ellenes erők”, az olasz Matteo Salvini és Luigi Di Maio, a magyar Orbán Viktor, a lengyel Jaroslaw Kaczynski, illetve a német Alternative für Deutschland (AfD) párt a brexit miatt jelentősen meggyengültek. Örömmel tette hozzá, hogy „az Európai Unió népszerűsége az Eurobarometer kutatásai alapján újra növekszik az egyes tagországokban a brexitfolyamat zűrzavarai óta”.
