Az emlékezés nem ismer könyörületet.
Elég egy hang, egy gesztus, egy női vádli, egy illat, és vége a jelen időnek. Nem a múlt terhe nyom maga alá ilyenkor. Az álmok, a létezés örökkévalósága, a soha el nem múló elmúlás édes érzete kerít hatalmába, és engedem, hadd vigyen. A születésen és a halálon kívül talán a szerelem az egyetlen őszinte állapot. Ez a mi Szentháromságunk. Ilyenkor nem lehet spekulálni, nincs kamu, kibúvó, haladék. Ezeket nem lehet megúszni. Egy egész életre lebontva, bizony ez nem sok az őszinteségből, az igazságból. Az emlékek és az álmok teszik elviselhetővé a köztes időt. Mert az emlékek idővel álmokká válnak. Ha nem így lenne, az emlékek is agyonnyomnának.
Álmodom és emlékszem. És ilyenkor minden olyan egyszerűnek és igaznak tűnik.
A minap egy férfihang szakított fel bennem emlékeket. Románul beszélt. És gúnyosan néhány magyar szót használt.
És akkor elindult a film.
Emlékszem egy országra. Román Szocialista Köztársaság volt a neve. Hetvenes, nyolcvanas évek. Gyerek- és serdülőkorban voltam ekkor ebben az országban. És oly természetesnek tűnt minden. Már az óvodában magától értetődő volt, hogy rögtön két nyelven beszélünk. Az anyanyelv természetes módon vált az identitásunk alapjává. Hiszen ez az anyánk nyelve. És az apánké is, és több mint egymillió emberé Románia-szerte. Aztán ott volt a román nyelv, amely a szomszéd, a barát, a bajtárs és az első édes kislány anyanyelve volt. Gyerek- és serdülőkorban ez a teljes harmónia világa. Később az iskolában megtanultunk még két nyelvet, az angolt és a franciát, új barátaink lettek, köztük zsidó, német és cigány származású pajtások. És ez oly természetes volt. Együtt éltünk, egy volt a sorsunk. Gyerekkori balhék, veszekedések alkalmával az utolsó utáni érv volt a másikkal szemben, hogy „te büdös magyar, román stb.”. Amikor már kifogytak a felmenők és azok felmenői, Árpádtól Decebálig. Kizárólag ekkor jött elő a másik származása. De másnap kibékültünk, és ment minden tovább. Oda se neki, ahogy Cheyenne (Jason Robards) veti oda flegmán Jillnek (Claudia Cardinale) a Volt egyszer egy Vadnyugatban, amikor a megfáradt vasútépítő munkások a fenekére csapnak, mikor is ételt visz neki.