Nagy dolgok eredője volt ez a gyászünnep. Itt tépte ki magát végképp az igazság a hazugság szorításából.
Nagy Imréék kivégzése óta sokféle nap volt már június tizenhatodika. A titokban tartott gyászé, a karhatalommal szétvert megemlékezéseké, a dacos fogadkozásoké. 1989-ben a nemzet főhajtásáé – bár ez nem egészen úgy történt, ahogyan azt a mártír miniszterelnököt sajátjává retusáló állampárt szerette volna. Az Orbán-beszéd fölborított mindent, elsodorta a menet élére állni, azt fékezni akaró „reformkommunistákat”. Nem működtek a kordonok.
Pongrátz Gergely, a „Bajusz” évekkel később így nyilatkozik majd a Pesti Hírlapnak: „Nagy Imrének kijárt a tisztelet, mert vállalta tetteit, nem kért kegyelmet az elvtársaitól – de 1956 nem őróla szól. A forradalmat a pesti srácok csinálták.” Nem volt kegyeletsértő, amit a Corvin köz egykori parancsnoka mondott. A miniszterelnök koporsójánál a mártírra emlékeztünk, nem a kiemelkedő politikusra. (Nem is volt az sosem. Nem szentségtörés kimondani: Nagy Imre tétován botorkált azokban a napokban, sodorták az események. Ha nem keresztezi életét a forradalom, talán már azt sem tudnánk, ki is volt igazán.)
Míg a liget túlsó sarkától, az Ilka utcától a Hősök teréig értem, nagyjából a K-nál tartott a lajstrom – „Katona Sándor, nyomdász, élt 42 évet” –, és hol volt még a sort záró Zsigmond László, szegény (kocsifelíró, élt 37 évet)?
Kétszázhetvennégy név szállt a pesti liget fái fölé, föl a magasba. 1989. június tizenhatodikát írtuk. Százezren lehettünk, talán még többen a Hősök terén, Nagy Imre és társai koporsói előtt. Mellettünk, köröttünk honfoglaló vezérek, legnagyobb királyaink. A magasban Gábriel arkangyal, Isten ereje.
Álltunk a téren, fogtuk egymás kezét.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!