Sosemvolt év, 2020

A példátlan, világméretű válság enyhítése példátlan nemzetközi összefogást igényelt – volna.

Brüsszel, 2020. október 16. A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök (k) az Európai Unió kétnapos csúcstalálkozójának második napi ülése elõtt Brüsszelben 2020. október 16-án. MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán Fotó: Fischer Zoltán Forrás: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda

Az idei év eseményei drámaian mutattak rá a globalizált világ sérülékenységére, a világméretűvé bővült gazdaság környezeti, társadalmi és gazdasági kockázataira. A világjárványt okozó vírus a természetes élőhelyek rohamos zsugorodása miatt egyre sűrűbben megfigyelhető zoonózis (állatokról emberre átvihető fertőzés) révén vált emberre veszélyessé, gyors elterjedését a világot átszövő kereskedelmi és személyforgalom tette lehetővé, az ellene való védekezés részlegesen megbénította a világgazdaságot, szinte lenullázva a kulturális szférát és az idegenforgalmat.

A kevésbé individualizált, a közösségi érdekű cselekvésre fegyelmezetten kész kelet-ázsiai országok rövid távú gazdasági áldozatokat is vállalva érzékelhetően hatékonyabban voltak képesek visszaszorítani a fertőzést, míg a gazdasági szempontokat előtérbe helyező Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a fejlett egészségtechnológia ellenére időnként szinte kezelhetetlen állapotok álltak elő, amelyek végül kikényszerítették a gazdasági korlátozásokat is.

A békeidőben példátlan gazdasági visszaesés hatásainak tompítására elkerülhetetlenné vált gazdasági mentőcsomagok bevezetése. A monetarista gazdasági konszenzus összeomlott, a közgazdasági-pénzügyi dogmák zárójelbe kerültek, a piaci erőkkel szemben mindenki az államtól vár védelmet. A jegybankok közvetlenül is elkezdték finanszírozni a túlterhelt állami költségvetéseket, amelyek gigantikus stimulusokkal próbálják megtámasztani a megroggyant fogyasztói keresletet, megőrizni a munkahelyeket.

A példátlan, világméretű válság enyhítése példátlan nemzetközi összefogást igényelt – volna. Valójában inkább növekedett a szembenállás a világ meghatározó erőközpontjai között. Ennek egyik oka az amerikai elnökválasztás, amelynek kampányában a két jelölt versengve tett gesztusokat a nemzetközi feszültségek élezésében érdekelt gazdasági és politikai lobbicsoportoknak, főként az egypólusú világrend legfőbb kihívóinak tekintett Kínát és Oroszországot, emellett Iránt véve célkeresztbe. A terrorizmus tematikáját hátrébb sorolva a kínai és az orosz „fenyegetés” került az új amerikai katonai doktrína középpontjába, miközben a Donald Trump által sorra felmondott nemzetközi biztonsági szerződések nyomán megnyílt a tér egy új fegyverkezési verseny számára.

Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva kereskedelmi háborút indított Kína ellen, amellyel azonban nem sikerült elérnie célját, a kínai kereskedelmi többlet mérséklését. Mi több, a kereskedelmi háborús logika látványosan megbosszulta magát, amikor az ASEAN tagállamai – a Csendes-óceáni Partnerségből korábban kilépett Egyesült Államokat mellőzve – Kínával összefogva hozták létre a Regionális átfogó gazdasági partnerség nevű ázsiai szabadkereskedelmi megállapodást. A pőre gazdasági érdek még világosabban kitetszik abból, hogy az Egyesült Államok hasonló támadásokat intézett szövetségeseivel szemben is, aminek a vámháború mellett a szankciópolitika vált fő eszközévé, akadályozva az Európai Unió Kínával, Oroszországgal és Iránnal folytatott gazdasági együttműködését.

Az amerikai kormány gazdasági és nemzetközi pénzügyi erőfölényével visszaélve – a Huawei „pártirányítása”, orosz energiafüggőség, Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikus állítólagos megmérgezése, a bizonyítatlan iráni atomfegyverkezés – próbálta ellehetetleníteni az Európai Unió keleti gazdasági kapcsolatait. Az iráni atomalku egyoldalú felmondása, de különösen az Északi Áramlat 2 gázvezeték építőivel szemben alkalmazott gazdasági szankciók az Európai Unió nyílt ellenállását váltották ki. Heiko Maas német külügyminiszter szerint „Az európai energetikai politikát Európában alkotjuk meg, nem Washingtonban”.

George Floyd fekete bőrű, büntetett előéletű bűnöző halála szakadékká tágította az Egyesült Államok társadalmát megosztó törésvonalakat, polgárháború-közelivé élezve ki a kulturális, gazdasági és faji feszültségeket. A Black Lives Matter nevű radikális mozgalom szervezte zavargások, az amerikai múlt kiemelkedő személyiségei szobrainak ledöntése, az egyetemeken dúló, a faji és az LMBTQ-kérdésről folytatott kultúrharc e hideg polgárháború jellemző megnyilvánulásai, amelyekkel szemben Donald Trump a hagyományos amerikai értékek, a közép-nyugati életforma védelmezőjeként próbálta magát pozicionálni. Mindeközben az elitekkel szemben felemás harcot folytatott, döntő fontosságú geopolitikai és gazdasági kérdésekben készségesen kiszolgálva őket. Jellemző, hogy a liberális sajtó egyöntetű támogatásáról biztosította Trump egyik legkockázatosabb, regionális háború kirobbanásának veszélyét felidéző intézkedését, Kászim Szolejmáni tábornok, az iráni Forradalmi Gárda parancsnoka meggyilkolását.

Donald Trump az amerikai nagykövetséget Jeruzsálembe költöztető, a palesztinokat háttérbe szorító, segélyezésüket leállító, üzleti megközelítésű Közel-Kelet-politikája pozitív fogadtatásra talált néhány arab ország elitjénél. Az Emirátusok, Bahrein, Szudán és Marokkó is békét kötöttek Izraellel, amely cserébe átmenetileg felfüggeszti a ciszjordániai zsidó telepek annektálására vonatkozó, a Kushner-béketervben jóváhagyott terveit.

Magyarországon a kormány a kockázatokkal terhes külső környezetben, időnként komoly konfliktusokat vállalva sikeresen tudta képviselni stratégiai céljait: migráció helyett aktív demográfiai és családpolitika, segély helyett munka, hozzá lojális gazdasági és szellemi-kulturális hátország építése, nemzetegyesítő politika. A csok, a babaváró hitel már rövidtávon szerény születésszám-növekedést hozott. A családfilozófiáját érintő ideológiai kihívásokra („Meseország mindenkié”, uniós LMBTQ-stratégia) a kormánytöbbség alaptörvényi szintű választ adott: „az apa férfi, az anya nő”. A járvány okozta gazdasági krízis ellenére a foglalkoztatottság majdnem szinten maradt, a közmunkások száma lassan csökken, a Vecsei Miklós felzárkóztatásért felelős miniszterelnöki biztos fémjelezte jelenlét programok rendszerbe szerveződve folynak.

Megtörtént az MTA kutatóintézet-hálózatának leválasztása, lehetőséget adva a finanszírozó kormánynak a teljesítményalapú forráselosztás érvényre juttatására. Ennek elvét Freund Tamás új MTA-elnök is elfogadja, bár az új irányítási struktúrát az Akadémián belül szeretné látni. Több egyetem alapítványi tulajdonba került, a konstrukciót sarkalatos törvényben is rögzítették. A Színház- és Filmművészeti Egyetem esetében Vidnyánszky Attila kuratóriumi elnök plurálisabb képzési koncepciója a régi vezetés és az általuk fellázított hallgatói önkormányzat nyílt ellenállásához vezetett. A megkésett rendszerváltó törekvés az átalakítások által magukat megtámadva érző, a kormányzati befolyásszerzéssel szemben a tudományos és egyetemi autonómia elvére apelláló csoportok kemény ellenállásába ütközött, ami a konfliktusokat európai dimenziójúvá növelte, muníciót adva a kormányt jogállami érveléssel támadó hazai és európai politikai csoportoknak. Ez történt az index.hu–telex.hu ügy esetében is, amely ugyanakkor inkább ellenzéken belüli hatalmi küzdelemnek tekinthető.

Az ellenzéki pártok egy évtized után adekvát választ adtak az egyfordulós választások okozta kihívásra, megállapodva közös miniszterelnök-jelölt és mind a 106 egyéni választókerületben közös jelölt állításáról. A közös lista dilemmáját a kormány – az ellenzéki pártelitek törekvéseivel összhangban – „megoldotta” a választási törvény módosításával, amely megnehezíti a kis, illetve a kamupártok számára az önálló országos lista állítását.

A világjárványnak is köszönhetően Trianon centenáriumi éve számottevő konfrontáció nélkül telt el. Ismét világossá vált, hogy a szomszéd országok elitjével kialakuló viszony minősége alapvetően nem a magyar kormányon, inkább az adott ország belső erőviszonyain múlik. A szlovák kormányváltás nem rontotta a pragmatikus együttműködést, sőt Igor Matovič kormányfő nem várt gesztusokat tett a magyar kisebbségnek. Másrészt Volodimir Zelinszkij elnökké választása mit sem javított a diszkriminatív oktatási törvény és nyelvtörvény okozta fagyos magyar–ukrán viszonyon, ami indokolttá teszi a NATO-vétó fenntartását. Nem változott a szívélyes magyar–szerb és a hűvös magyar–román viszony sem. Ígéretesen alakul a Minority SafePack sikerre vitt európai polgári kezdeményezés. Marosvásárhelyen Soós Zoltán polgármesterré választása új korszakot nyithat, s új esélyeket kínálhat az is, hogy az RMDSZ belépett az új bukaresti kormánykoalícióba.

A franciaországi és bécsi merényletek nyomán Európa lopakodó iszlamizációjának problematikája a jelek szerint tovább már nem söpörhető szőnyeg alá. Emmanuel Macron francia elnök – meglepően határozottan reagálva – hadat üzent a kívülről szított iszlám radikalizmusnak, amihez a német, sőt a svéd politika is csatlakozni látszik. Az Európai Bizottság migrációs stratégiája ugyanakkor az eddigi mederben maradva továbbra is menedzselni akarja a bevándorlást, nem megállítani.

A hétéves uniós keret-költségvetés és a Next Generation helyreállító csomag kapcsán állóháború bontakozott ki a „különutas” Lengyelországot és Magyarországot évek óta büntetni kívánó európai pártpolitika és az egzakt jogi megalapozást nélkülöző szankciók ellen önmagát a vétózásig elszántan védő két megtámadott állam között. Orbán Viktor és a magyar diplomácia kiemelkedő sikere, hogy – mint kiderült, az Európai Tanács jogi szakvéleményével összhangban – sikerült meggyőzni a többi tagállamot: jogállami mechanizmust nem lehet jogilag aggályos módszerekkel bevezetni. A megállapodás a kohézió vészes gyengülésének reális veszélyét elhárítva éppenséggel az Unió egységének megszilárdulását eredményezte. A kormányközi együttműködés ismét működőképesnek bizonyult, erős érvet adva a „nemzetek Európája” koncepció képviselői számára.

A szerző újságíró