Az ellenzék és a Big Mac

A „kígyózó kígyó” saját maga farkához ért: az ellenzéknek sikerült elérnie azt, hogy Gyurcsánytól indult és Gyurcsányhoz érkezett meg.

Budapest, 2020. szeptember 21. Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke, frakcióvezetõje felszólal Orbán Viktor miniszterelnök napirend elõtti felszólalásával kapcsolatban az Országgyûlés plenáris ülésén 2020. szeptember 21-én. MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

Másrészről az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a DK-n kívül valamennyi, a baloldali szivárványkoalícióban részt vevő párt eredetmítosza végső soron Gyurcsánytól gyökerezett, csakhogy – bár ez talán sokak számára a régmúlt homályába vész – éppen Gyurcsány ellenében. A Jobbik saját honlapján ma is büszkén hirdetett alapító nyilatkozata szerint az előttük álló „elsődleges feladat a kommunista utódpárt és a vele összeforrt szélsőséges liberálisok eltávolítása a politikai hatalomból”.

És lényegében a valóban kérlelhetetlen Gyurcsány-ellenesség repítette őket először az Európai Parlamentbe 2009-ben, majd az Országgyűlésbe 2010-ben. Az LMP 2009-ben azzal a nevében is foglalt céllal jött létre, hogy megváltoztassa „a politikát”, hogy maga mögött hagyja a Fidesz által dominált jobboldal és az akkor még a szocialisták által uralt baloldal kettősségét, élesen elutasítva persze a 2004–2009 közötti Gyurcsány-korszakot is.

A valóban csak pár éve elpártosodó Momentum szintén azzal próbálta a trendi, vagány, jó fej srác benyomását kelteni és behízelegni magát legfőképp a fiatalabb választók kegyeibe, hogy „centrista” erőként elutasítja a gaz Orbán-rezsimet, de „Gyurcsány Ferenc is igazán eltakarodhatna már a közéletből” (Fekete-Győr András, 24.hu, 2017). A Párbeszédről most jelentéktelensége okán nem ejtenék szót, ha nem baj, de az egykori állampárt utódjáról, a valaha legszervezettebb, mára „törpe minoritássá” zsugorodó Magyar Szocialista Pártról igen.

Hiszen ha létezik politikai párt Magyarországon, amely joggal átkozza saját egykori miniszterelnökét, akkor az az MSZP. Gyurcsány verte szét, rohasztotta le először belülről a szocialistákat, hogy aztán a hátukon – már bukott miniszterelnökként – azért bejuthasson a parlamentbe, majd átrángassa magával a fél pártszervezetet a székházból a Demokratikus Koalícióba, hogy végül mindennek köszönhetően az egykoron negyven százalék felett teljesítő alakulat hat százalékra zuhanjon 2019-re.

Ma ezek a pártok és a politikusaik mégis vállt vállnak és maszkot maszknak vetve kéredzkednek fel Gyurcsány Ferenc listájára, pózolnak vele és párttársaival valamiféle „új humanista víziónak” nevezett korszakváltó ideológia jegyében. De elfeledkeznek arról a nemcsak gyorséttermi, de politikai igazságról is, hogy ha összeturmixoljuk a hamburgerzsömlét, a húspogácsát, a salátát meg a sajtot, akkor abból nem Big Mac lesz, hanem moslék.

Igen, és bár a jó megszokása könnyű, a memória pedig véges, de az emberekben mégis csak az kelt bizalmat, ha a tetteknek valódi következményük van. Márpedig az elgyurcsányosodott ellenzék összeállása pontosan azt az (erkölcsmentes) példázatot mutatja fel, hogy a baloldalon mindenki azt mondhat és tehet, amit csak akar, napról napra élhet és flexibilis gerinccel cserélgetheti ágyasait, mindez – szerintük – nem releváns, szőnyeg alá söpörhető, kimagyarázható.

Megmagyarázható, hogy a Jobbik végül is nem is volt nagyon antiszemita párt – hiszen múltja egyre progresszívabban változik; hogy az LMP-t igazából már jó előre kizárólag a kriptofasiszta magyar jobboldal elleni ökoharc sikeres megvívására hozták létre; hogy a Momentum azokat a gyurcsányozásokat nem is úgy értette, és ők amúgy is annyira újak, hogy minden nagyon régen volt már (az is, amit ők maguk mondtak), az MSZP pedig igazából még hálás is lehet Gyurcsány Ferencnek, hogy segítő kezet nyújt nekik, amikor oly szűkösen vannak. És persze fátylat lehet borítani a 2010 előtti múltra, annak minden bűnével, erkölcstelenségével és nemzetrontásával együtt. Bár akkor a „nincs” politikája uralkodott, már-már annyira baráti a viszony jelenleg az eredetileg egymás ellenében létrejövő ellenzéki erők között, hogy ki fog derülni, 2010 előtt szórt csak igazán a bőségszaru az újkori magyar történelemben.

Igazából nem is akarják, hogy emlékeztessék őket, mi volt akkoriban, de mi azért tegyük meg: felelőtlen és fedezet nélküli osztogatás, segélyalapú szociálpolitika, amelynek vége még a 2007-es világválság előtt gazdasági visszaesés és megszorítások lettek. Az őszödi beszédben vallja be a most kenetteljesen egymás szeretetéről pozőrködő akkori kormányfő, hogy „úgy őrizték a titkot, nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk”.

Aztán persze minden kiderült még azon a 2006-os nyáron, a beszéd kiszivárgását pedig valóban a jogállamiság brutális leépülésének pörölye követte ősszel. A globális gazdasági recesszió egy politikailag, szociálisan és pénzügyileg is kivéreztetett Magyarországba futott bele a Kárpát-medencében, amelyre a válasz újabb megszorítások és indulatkormányzás volt. A közüzemi szolgáltatások díjai emelkedtek, támogatásuk megszűnt, a 13. havi nyugdíj és 13. havi fizetés elszállt, befagyasztották vagy megvágták a család- és lakástámogatásokat, nőttek az szja- és az áfakulcsok.

2009-re a GDP közel hét százalékkal zuhant be, az államadósság a 2002-es szinthez képest közel harminc százalékkal, nyolcvan százalékra nőtt, a munkanélküliség tíz százalék felé kúszott. Az állami közigazgatás a diszfunkcionalitás valamennyi szimptómáját produkálta, Magyarország az államcsőd szélére került – ezt már azért sem tudták akkor tagadni, mert hivatalosan is az IMF-hez kellett fordulni, hogy hitellel pótolják azt a veszteséget, amit Gyurcsányék és a szociálliberális koalíció kormányzása okozott.

Az elmúlt több mint tíz évben ebből a helyzetből tudott fordítani az ország: stabilizálódott az államháztartás rendszere, a szociálpolitika segély helyett munkahelyteremtésre koncentrál és a koronavírus-járvány miatti gazdasági problémákra nem megszorítás, restrikció a válasz, hanem az élénkítés és a támogatás.

Bár a baloldal számára láthatóan nehezen fogható fel, de még visszaesés idején is bővül a családtámogatási rendszer, beindulnak a bértámogatási és befektetésösztönzési programok, folytatódik a hitelmoratórium, nincs szó adóemelésről vagy nyugdíjcsökkentésről – sőt, éppen hogy visszavezetik a 13. havi nyugdíjat. Ez az a bizonyos „van”, amiről hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy „nincs is” – pedig ez egy igencsak más típusú elosztási vita (mit növeljek, kit támogassak még?), mint az, amit 2010 előtt megélhettünk (mit csökkentsek, kitől mit vonjak meg?).

Tanuljuk tehát meg értékelni mindazt, ami van, ami valóban van – akár a múlttal történő összevetés fényében –, mert itt a két oldal között nem pusztán taktikai, hanem stratégiai, mondhatni, stílusbeli különbségek sejlenek fel. És jól gondoljon bele mindenféle ízlés- meg ideológiai vita dacára az is, aki kacérkodik a Gyurcsánytól Gyurcsányig érő ellenzéki összefogással: ha valóban hatalomra jutnának, tőle vajon milyen juttatást, támogatást, bért, nyugdíjat vonnának meg első, „ünnepi” jogalkotásként?

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója