Jó lenne, ha a nemzeti konzervatív tábor új nevet találna a kötelező olvasmányokra. A NAT logikája is ezt kívánná. A rosszízű „kötelező” szó lehet annyira riasztó, hogy ezáltal sikerült a HVG-nek – és társlapjainak – méreggel átitatott, óriási habot verni a semmiből.
Amikor fölhívták a figyelmemet, hogy az internet Tóth Krisztina nevétől zeng, azt gondoltam, páratlanul sikeres önreklámról van szó: hiszen azok is emlegették, akik soha egyetlen sorát sem olvasták. A Könyves Magazinban megjelent interjú azonban nem több odavetett magánvéleménynél. Provokáció a HVG jóvoltából lett belőle, ami a már folyamatban lévő választási harcuk része. Szeretnek halászni a zavarosban. A költőnő vagy nagyon régen olvasta Az arany embert, vagy csak valamelyik – esetleg tankönyvi – összefoglalását ismeri, ami tapasztalataim szerint egyetemi vizsgákon elég szokott lenni.
A Könyves Magazin a Libri piacépítő s ezen belül a saját kiválasztású íróit népszerűsítő üzleti vállalkozása. Ehhez rendszeresen használ rövid, célratörő egyeninterjúkat. A mit olvas? – kérdésre Tóth Krisztina azt válaszolja, Sofi Oksanen A kutyafuttató című regényét, amit nagyra értékelek. A kötelező olvasmányokra vonatkozó első megjegyzése viszont annak a politikai-világnézeti töltésű – félremagyarázásokkal teli – hadjáratnak a hatása alatt születhetett, amit a Magyartanárok Egyesülete folytat azért, hogy kitöröljék Jókai műveit az iskolai tananyagból. (A Bárány Boldizsárról mondottakhoz nem tudok hozzászólni, de talán ki is maradt már az 5–8. osztályosok kerettantervéből.)
Sokszori ismételgetéssel széles körben elhitették, hogy Jókait nehéz olvasni, tele van idegen szavakkal, régen eltűnt magyar kifejezésekkel. Csakhogy az irodalmilag jelentős művek többsége nehéz szöveg. Mivel számos Esterházy-regényt olvastam, elmondhatom, korán elhunyt kortársunk művei különösen azok.
Hiszen elődeinél sokkal nagyobb és tudatosabb szerepet tulajdonított a nyelvnek. Nagy leleménnyel élt a benne rejlő lehetőségekkel, az iróniával és a többértelműséggel, műveiben az utalások olyan bonyolult rendszerét rejtette el, hogy megfejtésükhöz több jegyzetre vagy szótárra lenne szükség, mint Jókai legnehézkesebb regényeinél. Az arany ember nyelve ennek éppen az ellentéte. Igaz, lapjain sok furcsa, szokatlan névbe ütközik az olvasó, de idegen szó alig van benne. Régi magyar kifejezés is kevés. Helyenként mintha filmet néznénk, olyan mozgalmas. Tanítanivalóan fölényes mestere a leírásnak, megidézésnek, a „vágásoknak”. Hol ironikus, hol érzelmes, hol drámai (néhol melodrámai). Jókai a világirodalombeli kortársaihoz mérhető lenne, ami persze nem valósítható meg, mert anyanyelvén írt. (Ahogy kortársai többsége.)