A múltat – ismét – eltörölnék

Kevés olvasónak lehet akkora női öntudata, hogy azonosulni tudjon Tóth Krisztinával.

Forrás: Fortepan/Kotnyek Antal

Az ellene szólóknak nem is a nyelvével lehet bajuk, nehézségeiket hiányos történelmi ismeretük okozhatja. Ráadásul a nyilatkozók egy része a regény helyett csak a kivonatait, értelmezéseit, esetleg a kiválasztott elemeik fölhasználásával készült filmeket ismeri. Az irodalom lényege azonban csak olvasás útján mutatkozik meg és fogadható be. Ha az iskola nem tanít meg olvasni, nem vezet rá a befogadás élvezetére, ami egyúttal távlatokat nyit az emberlét végtelen bonyodalmai­nak saját fölfedezéséhez, akkor a jövő irodalma érdektelenségre van kárhoztatva. Esterházy sem tartható életben Jókai olvasása nélkül. Az irodalom fogalma alá tartozó kártyavár összeomlik. Marad a világháló ellenőrizetlen igénytelensége.

Kevés olvasónak lehet akkora női öntudata, hogy azonosulni tudjon Tóth Krisztinával. Aki csak annyit vesz észre, hogy „Timea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja.

Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem.” A többség valószínűleg beleütközik abba a megkerülhetetlen írói állításba, hogy a lányt muzulmánnak nevelték, muszlim asszony szerep- és feladatkörére készítették föl. Másra nem, hangsúlyozza Jókai. Számára Komárom egy szokatlan, érthetetlen, idegen világ, ahol hiába álmodozott legalább egy fényes, keletiesen színpompás ortodox esküvőről, ehelyett sorsát rideg, puritán református szertartással kötötték egy férfihoz, akiről jóformán csak annyit tudott: hálával tartozik neki. Ahogy Timea a kultúraváltás sokkját beletörődve átélte, úgy uralkodik magán, vágyain, szerelmén. Az ezzel vállalt szenvedés írói megjelenítése legalább olyan hosszadalmas és fordulatos, mint mondjuk Simone de Beauvoir-nál – más hangsúlyokkal. Szegény Noéminak pedig az a regénybeli sorsa, hogy sokkal több szó essék Timeáról, mint róla. Pedig „Noémi szerelmes, de osztozik a férfin”.

Nem kérdezem, miért de, miért nem és. Folytatom az idézetet: „Timár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik, hanem csinosan várja Timárt, amikor az éppen ráér.” A költőnő – egyebek között – megfeledkezett arról, hogy a senki szigetén Noéminak egyszerűen nincs más választása. Meglehetősen ritkán ér rá, mert gyermeklány korától dolgozik. A körülmények szűkre zárják önmegvalósítási lehetőségeit. Magától értetődőnek kell vennie (amit a mai nagyvárosi életben bizony szokatlan, de nem tanulság nélküli), hogy csak akkor maradhat életben, csak akkor élhet aránylag elfogadható körülmények között, ha a feltételek megteremtéséhez minden rendelkezésére álló eszközzel hozzájárul.

A senki szigete azért földi paradicsom, mert Noémi és Teréza mama keze munkájával azzá tette. Enélkül a fák nem teremnek, az állatok nem adnak tejet, húst, nincs rózsa és rózsavíz.

A lány segít anyjának, ápolja fiát és annak apját (mellesleg: járvány idején), azaz távolról sem olyan szereplője a regénynek, ahogy Tóth Krisztina beállítja. De nem csupán a szerelem, a hűség, az önfeláldozás és hasonló erények mintáival találkozunk: ugyancsak nőszereplő (Athalie), aki a jóléthez szokottságból fakadó irigységgel, az ebből következő gyilkos gyűlölettel mérgezi a történet világát. Noémi egyébként abban a tudatban engedi el a férfit, hogy az a dolgait intézi. Timea történetét csak akkor ismeri meg, amikor Timár végleg hozzáköltözik és mindent elmond – vagy bevall. Pedig a két lány már a regény elején találkozik, s fölhívják a figyelmet a regény főmotívumaira – a halálra és az aranyra. (Az aranyat itt Timea adja, Noé­mi nem becsüli, a kém és feljelentő Krisztyán Tódor pedig eltulajdonítja.) Közben az is világossá válik, hogy az emberek vagy adni szeretnek, vagy mindenáron szerezni, birtokolni akarnak.

Talán abból is átszivárgott valami a – meglepően önálló és határozott – nőszereplők megformálásába, hogy Laborfalvi Róza roppant modern nő volt, aki fiatalon élt a szerelmi szabadság lehetőségével, és szingliként megszülte annak magzatát. Akivel aztán nem nagyon tudott mit kezdeni. Inkább annyira zavarta életvitelében, hogy sikerült hozzájárulnia lánya életének elrontásához. Az önmegvalósítás útján fiatalon elismert híresség lett. Férjhezmenetele után viszont az volt a legfőbb törekvése, hogy jó háziasszony, gondoskodó feleség legyen. Ráadásul azt követően sem volt szüksége Jókai befolyására, kapcsolataira: ezek nélkül maradt sikeres színésznő.

Jókai az olvasói szeretetére hivatkozva minősítette legkedvesebb regényének Az arany embert. Nyilván a sok eladott példányra gondolt. Ráadásul e művét fordították le a legtöbb nyelvre: angolul két kiadásban is megjelent; londoni fordításban mint „Timar’s Two Worlds” (Timár két világa), a New York-iban mint Modern Midas. (Az a Midas, akinek kezében minden arannyá válik.) Tehát nem a nőszereplők miatt olvasták, hanem azért, mert megmutatja, mi kell ahhoz, hogy a hagyományos erkölcsöt gátlástalanul megtagadók kezében minden arannyá változzék. Timár Mihály gazdagodása – mint annyi másé az elmúlt három-négy évtized Magyarországán – kapcsolatain, visszaélésen, ügyeskedésen, csaláson alapszik. Tudja, hogyan és mikor kell jókor, jó helyen lenni. Jókai kibékült Ferenc Józseffel, de eszébe nem jutott a provizórium vagy a Bach-korszak visszaállítása.

Jókai élt, él és élni fog. Tovább, mint azt a marxizmus neveltjei gondolják. Világunk – mesterségesen előidézett – zűrzavarához tartozik, hogy Tóth Krisztina (az említett interjú szerint) Sofi Oksanen olvasásakor észre sem vette egyértelmű nemzeti elkötelezettségét.

Észtül ír azokról az észtekről, akik kiszabadították hazájukat a szovjet rabszolgaságból, megőrizték nyelvüket, hagyományaikat, utálják a „műanyag kultúrát”, de sikeresek a digitalizációban. Fölépítették az EU talán legsikeresebb kisországát. Az arany ember azzal kezdődik, hogy az Oszmán Birodalomból már nem várostromlók, hanem kereskedőhajók jönnek. Hozzák a jövedelmező balkáni üzleteket, velük azt a hasznot, amiből majd a Lánchíd épül. És viszik a korábban eladhatatlan gabonát a fizető piacokra, amiből gazdag kereskedővárossá épül ki Komárom. Vezető szerepétől csak II. József intézkedése fosztja meg, amikor Budára és Pestre helyezi az ország közigazgatási központját.

Így Jókai nemzedéke által ott teljesedhet ki a reformkor sokoldalú építőmunkája. A regény legtöbb szereplője nem magyar nemzetiségűnek született.

Timár Mihály szerb kereskedő alkalmazottjából válik magyar vállalkozóvá, aki aztán ellenmondásos helyzetekben kétes döntéseket is hoz. Pedig jó ember, minden tőle tellőt megtesz mások (főleg Timea) boldogságáért. És igaz keresztényként vállalja a megtérő, a bűnbánó, a vezeklő szerepét. Talán emiatt akarják eltüntetni az iskolákból. A kertészkedésbe szerelmes, építeni akaró Jókaival hogyan érthetnének egyet azok a hatalomvágyók, akik mindent lerombolnának, ami az elmúlt tíz évben épült? Mert az nem az övék, nem gyakorolnak minden fölött teljhatalmat. Ellenükben védjük – Jókaival együtt – a sokszínű nemzeti hagyományt, a magyar és európai kultúra értékrendjét.

A szerző Széchenyi-díjas irodalomtörténész, professor emeritus

(A borítóképen a Sólyom-sziget. Pécsi Ildikó színművésznő az Aranyember című film forgatásán. Forrás: Fortepan/Kotnyek Antal)