A jó kommunista

Egy hamis mítosszal igyekszik leszámolni Sebes Gábor publicista. Új könyvének címe: A Nagy Imre-mítosz – Mese a jó kommunistáról.

Végre!

Úgy kezdődött, hogy a forradalom első szabad megünneplésekor, 1989 táján még egymást érték a kivégzett miniszterelnököt dicsőítő beszédek, hozsannázó újságcikkek. Minden, ami 1956-hoz köthető, Nagy Imrét jelentette, noha számos történész már akkor figyelmeztetett: csak óvatosan! Ne feledjük, hogy az is ő volt, aki a felkelés első napjaiban statáriumot rendelt el, szabadságharcosokat végeztetett ki, október 25-én pedig újabb szovjet csapatokat hívott Budapestre. És az is ő volt, aki „elnézte” a sortüzeket.

Pongrátz Gergellyel, a Corvin köz egykori parancsnokával 1990-ben egy hosszú estén át beszélgettem. Beszélgettem? Ő beszélt, én hallgattam a hajdani „pesti srácot”.

– Azon döbbenek meg – mondta Bajusz –, hogy itt most minden Nagy Imréék körül forog, minden róluk szól, mintha ők csinálták volna a forradalmat. Ez nem igaz! Bukott, ravasz kommunisták öltöznek most át reformerekké azzal, hogy „ők már akkor megmondták”. Hazugság. A forradalmat az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta, javarészt a pesti srácok. Ha Nagy Imrén múlik, minden másképp alakul. Ő fékezni akarta a tömeget, de képtelen volt kézben tartani az eseményeket. Irányítani akart, de csak sodródott. Nem állt félre, mert azt a kommunizmus elárulásának tartotta volna. Úgy gondolta, akkor teszi a legtöbbet, ha ott marad féknek. Tiszteletet legföljebb azért érdemel, mert a tárgyalásán nem kért kegyelmet.

Az 1956-ot vezéreszmének tekintő rendszerváltó ellenzék abban egységes volt, hogy Kádárnak mennie kell. De hogy ki legyen a „hívószó”, az ikon, Nagy Imre vagy a barikádokon végsőkig küzdő pesti srácok, ott már éles volt a törés. A térdre kényszerült „reformkommunisták” és a velük kokettáló SZDSZ Nagy Imrében találta meg a hőst. Ma már tudjuk, a katartikus élménynek szánt újratemetési ceremónia 1989. június 16-án a kommunisták hatalmának folyamatosságát üzente meg!

Ők, a „reformkommunisták” szervezték az attrakciót. Hogyan is mondta az ifjú Orbán Viktor a Hősök tere szónoki pulpitusán? „Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.”

Később már nem is csodálkoztunk, hogy Horn Gyula kormányfő együtt koszorúzza Nagy Erzsébettel Nagy Imre sírját. A pufajkás a mártír miniszterelnök lányával. Gyurcsány Ferenc pedig még „beszélt” is Nagy Imrével („Mondd, Imre: te mit tennél?”).

Ki is volt valójában ez a Nagy Imre?

Úgy érkezett vissza Magyarországra a második világháború végén, hogy addigi életének kétharmadát a Szovjetunióban töltötte. Sztálin kedveltje minden létező aljasságban benne volt. Itthon a legvadabb időkben ő vezette az élelmezési, majd a begyűjtési tárcát, őt tartották a „kulákok” legkegyetlenebb kizsigerelőjének. Sztálin halála után könnyfakasztó beszédben méltatta a Nagy Vezér munkásságát, és ő javasolta a diktátor emlékének azonnali törvénybe iktatását.

„A forradalom miniszterelnöke”? Ó, dehogy! Csupán miniszterelnök a forradalom idején. Nem ugyanaz. 1956. október 23-án ő volt kéznél, ő volt a „jó kommunista”. Rákosinál, Gerőnél feltétlenül jobb. Őt kéri fel vezetőjének a felkelt ország, és a hatvanéves ősbolsevik a Parlament ablakából így szólítja meg a népet: „Elvtársak!”

És az is ő volt, aki utolsó rádióbeszédében, november negyedikének hajnalán is hazudott. Csapataink harcban állnak, füllentette, majd bizalmasaival (köztük a ’19-es katonatizedelő Lukács Gyuri bácsival) a jugoszláv nagykövetségre menekült.

Csak a pesti srácok álltak a tankok elé. Azok a fiatalok, akiknek vezérét, Pongrátz Gergelyt négy évtizeddel később, 1997 őszén a Metész-tüntetésen Kuncze Gábor rendőrei gumibottal ütlegeltek, bilincsbe vertek.

A Nagy Imre-mítosz. Olvassuk el Sebes Gábor könyvét!

(Borítóképen: Légi felvétel a megemlékezőkről a Hősök terén. Nagy Imrére, az 1956-os év tragikus sorsú miniszterelnökére és mártírtársaira emlékeztek ünnepélyes szertartás keretében, a kivégzésük 31. évfordulóján tartott gyásznapon. A gyászszertartáson több tízezer ember vett részt és helyezte el a kegyelet virágait a mártírok koporsójánál. Az elhunytakat a megemlékezés után a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában helyezték örök nyugalomra. Forrás: MTI/Asztalos Zoltán)