Akkor még, a hetvenes évek elején csupán egyetlen autópiac volt idehaza, az angyalföldi híres-hírhedt Röppentyű utcai telep. A Röpi. Itt téblábolt minden kocsira vágyó ember, aki nem győzte kivárni a járműigénylés hosszú éveit a Merkúrnál vagy aki beérte használt járművel. Persze itt sem volt könnyű a dolga. Saját emlékeimből tudom…
Egy vállalattól leadott Warszawa 223-asba szerettem bele. Ez innen, a mából nézve eléggé ijesztően hangzik. A Gomulka Mercedesnek csúfolt háromsebességes benzinzabáló bárka a szovjet Pobeda lengyel licence volt, mérete ennek megfelelően a böhöm Volgáéval és a Csajkáéval vetekedett. Hivatalos fogyasztását 13 literben adta meg a füllentős gyártó (volt az 15-16 is), és ha tartósan száz fölé ment a bátor sofőr, nyomban beégtek a szelepek. Ám azért valahol mégiscsak autó volt. Négy keréken gurult, pöfögött, az ember meg ott feszíthetett a volán mellett. Mi kell még?
Meglátni és megszeretni a monstrumot – az első leendő autómat – pillanat műve volt. Huszonévesen amúgy sem sokat mérlegel a férfiember. Amennyire visszaemlékszem, a vásárlást megelőző röppentyűs terepszemlém egy kicsit megijesztett. Több tucat fölajzott ember várta a reggel nyolcas nyitást a telepbejárat szárnyas kapujánál. Sokan órákkal korábban érkezhettek, némelyikük termoszt, hordozható kisszéket is hozott magával, és akadt, aki haverokkal, hozzátartozókkal jött, hogy nagyobb esélye legyen a kinézett autó megszerzésére. (Két részből állt a telep, az első volt a hivatalos eladótér, a kerítéssel elválasztott hátsó fertály pedig a sejtelmes „raktár”. Mindenki tudta, hogy hátul vannak a „jobb” kocsik, de azokat csak közvetlenül a nyitás előtt, esetleg előző este, zárás után hozzák ki az eladótérbe. Hogy melyiket, nos, ezt próbálta megtudni minden dörzsölt vásárló.) Kapunyitáskor aztán zúgva-bőgve betódult a zabolázatlan tömeg. Kultúrát, jó modort felrúgva rohantak a kocsikhoz, ugyanis annak volt vásárlási előjoga, aki elsőnek ért a kiszemelt járműhöz. (A brutális módszeren később finomítottak, egyfajta sorsolásos kiválasztásra cserélték.)
Okulva a látottakból, az ominózus reggelen én sem egyedül érkeztem a telephez. Egykori öttusázó cimborám, a gyorslábú, zsivány Vass Gyuri is velem jött; úgy okoskodtam, így több lesz az esélyem. Meg is beszéltük a taktikát: míg én megpróbálom föltartani a szóba jöhető riválisokat, ő fut a Warszawához…
Igen ám, csakhogy fél nyolckor, amikor a telephez érkeztünk, már legalább ötven elszánt ember tolongott a kapunál. Erre azért nem számítottunk. Száz méteren, amennyi a bejárattól a Warszawáig a távolság volt, lehetetlen megelőzni ennyi ambiciózus vevőt. A segítség egy éppen a telepre jövő tréler képében érkezett, nagyjából háromnegyed nyolckor. Dudálására a portás kiballagott a fülkéjéből, kitárta a monstrum előtt a hatalmas szárnyas kaput, mire azok, akik közvetlenül a bejáratnál álltak, abban a hitben, hogy már kinyitott a piac, harsány kiabálások közepette betódultak a telepre… Ám csak pár métert tehettek meg, mert fölemelt kézzel máris elébük állt a teljes piaci személyzet: „Hohó! Megállni, emberek, vissza! Csak nyolckor nyitunk!” Míg az élmezőny csalódottan vonult visszafelé, a hátsó bolyból előreügyeskedő Vass Gyuri barátom már a lobogó szárnyas kapu rácsaiba csimpaszkodva várta a folytatást, az igazi nyitást. Így, rácsokon fityegő vassgyuristul zárták vissza a kaput. Úgy csüngött a kerítésen, mint a Téli Palotát ostromló, felajzott vörös matrózok a bejárat traverzein 1917-ben az Auróra ágyúlövései közepette. Így aztán váratlanul a haverom került az egyes rajtkockába…
A többi már papírforma volt: Gyuri nyerte a sprintet, enyém lett a Warszawa, a nagy Ő.
Heppiendnek csak azért nem nevezem a befejezést, mert hetekkel később – 1973 őszét írjuk – bekövetkezett az egész világot sújtó első olajárrobbanás. Ami rám kivetítve annyit jelentett, hogy három forint helyett ezentúl 4,20-at fizethettem a benzin literjéért – míg győztem a hírlapíró-gyakornoki fizetésemből.
Végül szakítanom kellett a nagy Ő-vel. Nem nézhettem, ahogy kiszárad mellettem.
(Borítókép forrása: MTI/Lajos György)
