Amint e világi vallás hatalomra kerül, megszünteti a politika és a vallás szuverén dualitását. A politika és a mögötte meghúzódó nyomásgyakorló csoportok által képviselt hatalom egy új és kényszerítő divatszellemiség eszközévé válik. A hétköznapi életet, a profán életformát fokozatosan foglyul ejti a szentség majmolója, az új világi vallás. Ez történt a kommunizmus korszakában, amikor a hivatalos ateizmus, az Isten-tagadás üldözte az egyház képviselőit és a híveket – arra hivatkozva, hogy ők az akadályai a kommunista álomnak: a tökéletes társadalom megvalósításának. Hasonlóképp a hitleri Németországban – noha a keresztény vallás gyakorlása nem került veszélybe – az „igazi szentséget” a nemzetiszocializmus kultikus felmutatásai idézték meg. A nácizmus egyszerre volt politikai rendszer és politikai vallás. Napjaink Nyugat-Európájában az „emberi jogok” világias vallása összepántolja a szellemit az anyagival, az időszakost az örökkévalósággal.

Következésképp a periodikusan választott politikai hatalomnak nincs önálló mivolta, és képtelen fellépni a média fősodrában naponta megidézett emberi jogi asztaltáncoltatás, a neospiritualizmus ellen. A hír tematizálása, a megnevezés korlátlan hatalma a hivatalos világi vallásé lett, amely a politikai korrekttől kezdve számos formában bűvészkedik, kultikussá fújva fel magát. Érvényesülése, alkalmazása azonban öngyilkosságot okoz Európa népei, az európai civilizáció számára. Szidva tagadja múltját, belekontárkodik kulturális örökségébe, és annyira meggyengíti az identitását, a szuverén létezésmódját, hogy abból az iszlám húz tetemes és visszafordíthatatlan hasznot.

Az emberi jogok szentséggé tolakodását az elmúlt évtizedekben több gondolkodó is felismerte és elemezte. Az emberi jogok felkent médiapapjai pedig továbbra is igyekeznek kivetni a hálójukat az egész világra, amiben egyelőre csak a nyugati civilizáció aranyhala vergődik fuldokolva. Az itt érvényesülő világi vallást előszeretettel nevezik humanitáriusnak.

Az úgynevezett emberi jogoknak már a kezdet kezdetén vallásos hátterük volt. A francia forradalmi folyamat elején, 1789. augusztus 26-án az alkotmányozók az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát nemcsak természetesnek és elidegeníthetetlennek, hanem ráadásul még „szentnek” is nevezték. S hogy mindez még pikánsabb legyen, „a Legfelsőbb Lény jelenlétében és égisze alatt” tették mindazt, amit jónak láttak. Az akkori alkotmányozók számára ezek a jogok nem emberi alkotásoknak számítottak, hiszen transzcendenciával eltelve, érinthetetlenek voltak és – a harmadik rend hite szerint – eleve léteztek az idők kezdete óta. A francia alkotmányozó nemzetgyűlés tehát nem tett mást, csak „elismerte” azokat.

A történtek ellenére az emberi jogok vallásos lényege hosszú ideig rejtve maradt. Egyfajta elérendő eszménynek számított, nem használták jogi kényszereszköznek. A múlt század közepétől kezdve azonban fokozatosan megváltozott a helyzet. A másik ember szeretete ugyan már a kezdet kezdetén követelmény, hiszen a keresztényi testvériség feltétele volt, de oda nem fajult a dolog, hogy miatta törvényszék elé cipeljenek valakit. Az része volt az egyéni erkölcsi rendnek és a lelkiismeret-furdalásnak. Nem kellett hozzá bíróság, jogi kényszer. A Rómában 1950-ben megfogalmazott és a diszkrimináció rögeszméjétől hajtott Emberi jogok európai egyezménye kellett ahhoz, hogy a szeretet belső kötelessége külső és fegyelmező erejű jogi norma legyen, amelyért a gomba módra növekedő emberi jogi szervezetek törvényszék elé vitessék a többséget alkotó polgárokat.

Van az éremnek másik oldala is. Mindenhol, még a francia szülőhazában is kezdetben az emberi jogok kizárólag individualista és kozmopolita indíttatását ellensúlyozta a tény, hogy azok egy nemzet kebelében érvényesültek. Az 1789-ben megfogalmazott emberi jogok egyúttal polgári jogok is, és legitimitásukat a néptől, a hazától vagy a nemzettől kapták. Ezt a tulajdonságot szorítja sikeresen a háttérbe az 1948-ban elfogadott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, amely az ENSZ álláspontját képviseli a minden embert megillető alapvető jogról. Ebben a nyilatkozatban már szó sincs állampolgárról, egy meghatározott közösség szerves tagjáról. Egy elvont emberkép szerepel benne, aki függetleníti magát tértől és időtől. Az ember meghatározottsága, kis és nagy közösségi mivolta már nem jött számításba. Csak az elvont, vértelen emberiség, illetve az absztrakt, tulajdonságok nélküli és kicserélhető egyén.

Így jelent meg a hétköznapjaink látóhatárán az emberi jogok fenyegető szelleme. Az új világi vallás pedig a diszkrimináció ősbűnével fertőzött lényként tekint ránk, és megfosztana minden közösségi vonásunktól. Mindezt azért, hogy elhozza az újabb földi mennyországot, ahol a rafinált, válogatott egyéni kívánságok kipróbálásának leszünk a kezdeményezői – és főleg az áldozatai.

A szerző író, jogtörténész, a párizsi Panthéon-Assas Egyetem professor emeritusa

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)