Ha valaki el is fogadja azt az alapvetést, hogy lehetőség szerint inkább hazai cégekkel kell dolgoztatni, mint külföldiekkel (az ellenzék már ezt az alapvetést sem fogadja el, szerintük a külföldi valamiért mindig jobb, mint a hazai), akkor is fel szokott merülni három kérdés. Az első, hogy néhány nagy cég folyamatos helyzetbe hozása helyett miért nem terítik ezeket a munkákat szélesebb körben, több magyar kis- és középvállalkozást helyzetbe hozva. A második, hogy miért a kapcsolatok alapján dőlnek el bizonyos munkák a teljesítmény helyett. A harmadik pedig, hogy miért dolgoznak ilyen drágán a kormányközeli cégek.

Az első kérdés visszavezet a nemzeti nagytőkés réteg kérdéséhez. Amellett, hogy vannak olyan feladatok, amelyek megoldása egy nagyvállalkozás vagy egy cégcsoport erőforrásait igényli, és amelyeket nem tud megoldani egy kisvállalkozó vagy akár egy nagyobb középvállalkozás sem, egy egészséges gazdasági struktúrában mindenképpen szükség van olyan nagyvállalkozókra is, akik partiképesek a térség más országainak leggazdagabb vállalkozóival. A nagy kivitelezési munkáknak erre a nagyvállalkozói körre bízása azonban nem jelenti azt, hogy a magyar kkv-k ne jutnának lehetőséghez. Ellenkezőleg. A Mészáros Lőrinc vagy mások által működtetett cégek alatt magyar kisvállalkozók tömegei dolgoznak alvállalkozóként, akik mind arról számolnak be, hogy a munkamegosztás és a munkaszervezés egyrészt korrekt, másrészt kiszámítható. És ami a lényeg: minden alvállalkozó mindig határidőben, de inkább határidő előtt megkapja a pénzét – ami nem volt mindig így. Vagyis a magyar nagytőkés réteg kialakítására tett törekvés együtt jár a magyar kkv-szektor megerősítésével. Pontosan így kell működnie a nemzeti együttműködés rendszerének.

A gyakran hangoztatott olcsó politikai demagógiával szemben – amely szerint ebben az országban mindent csak kormányközeli cégek csinálhatnak – a nemzeti nagytőkés réteg kialakítására tett törekvés nem jelenti azt, hogy ezek a cégek – akár csak egy-egy szektorban – mindent uralnának. A G7 gazdasági portál szerint például 2020-ban a 45 legnagyobb árbevételű építőipari cégből 17 volt kormányközeli, 16 olyan, amelynek nem volt kötődése a kormányhoz, 12 pedig külföldi. Vagyis a legnagyobb építőipari cégek mindössze szűk 38 százaléka volt kormányközeli cég, és az arány nyilván jóval kisebb, ha a kisebb árbevételű cégeket is bevonjuk a vizsgálatba, amelyek tömegeinek semmilyen kötődése nincsen a kormányhoz, és amelyek tömegével építik például a családi házakat (az, hogy valaki adott esetben Fidesz-szavazó, nem keverendő a kormányközeliséggel!). A „NER-en kívül nincsen levegő” című állítást elég látványosan cáfolja továbbá néhány, a kormánytól nemcsak független, hanem azzal kifejezetten ellenséges nagyvállalkozó sikere (Bige László, Bojár Gábor, Gattyán György etc.).

A kapcsolatok és a teljesítmény szembeállítása a gazdasági életben való minimális jártassággal is értelmezhetetlen. A piaci működés ugyanis nem más, mint különböző gazdasági szereplők közötti interakció, kapcsolatok kialakítása és menedzselése. Minden piaci szereplő a saját kapcsolatait használja (adott esetben más típusú kapcsolatait transzformálja üzleti kapcsolattá) a profitszerzés érdekében, és minden vállalkozó egyik legértékesebb erőforrása a telefonkönyve. Nincsen kapcsolatoktól független teljesítmény. Sőt: a kapcsolatok megfelelő menedzselése és ezek révén a kapcsolatok profittá transzformálása maga is az üzleti teljesítmény nem kis része. Másik része pedig a teljesítés minősége, és a sokat szidott kormányközeli cégek ebben is jól teljesítenek: a kivitelezések lezárulnak, a különböző épületek vagy éppen az autópályák rendre jó minőségben elkészülnek, és nem egy esetben rangos nemzetközi elismerést vívnak ki (például a Puskás Ferenc Stadion vagy éppen a Magyar Zene Háza).

Az árazás egy összetett kérdés, itt csak néhány szempontra hívom fel a figyelmet. Egyrészt érdemes rögzíteni (és a mikroökonómia-tankönyvek rögzítik is), hogy a piacon nagy általánosságban mindenki profitmaximalizálásra törekszik, ami nemhogy nem ördögtől való, hanem éppen ez (szinte) minden üzlet és így összességében az egész gazdaság mozgatórugója. Mindenki a lehető legmagasabb ár elérésére törekszik. Emellett persze az eltérő szereplők egymástól drasztikusan eltérő árakon kínálhatják ugyanazt a terméket vagy szolgáltatást, amely ár kialakítását rengeteg szempont befolyásolja. Nem ritka ­például, hogy egy nagy nemzetközi tanácsadó cég többszörös árat tud elérni ugyanazért a munkáért, mint egy tapasztalt magyarországi tanácsadó, miközben előbbi magyarországi juniorokkal végezteti el a munkát – semmivel sem jobb színvonalon, mint az utóbbi. Mindkettő ár piaci. Az is mindennapos, hogy egy építési kivitelezési munka árában is jelentős (akár százszázalékos vagy azt meghaladó) különbség van két szereplő között.

Az is teljesen természetes – és abszolút ­piaci – jelenség, hogy ahol alvállalkozók végzik a munkát, ott minden szinten lévő vállalkozás keresni akar egy-egy munkán. Ebben a tekintetben valószínűleg nem a NER-közeli cégek viszik a prímet, hanem inkább az olyan nemzetközi cégek, amelyek a vállalkozói díjuk harminc százalékáért adják tovább a munkát helyi alvállalkozóknak – vannak ilyenek. Persze lehet alvállalkozók igénybevétele mellett is olcsón dolgozni, ahogyan tették ezt korábban azok a külföldi cégek, amelyeknél az üzleti modell részét képezte, hogy nem fizették ki az alvállalkozóikat, ami nem egy családi tragédiához vezetett 2010 előtt. Az árazás kérdése tehát sokkal bonyolultabb annál, semhogy megalapozottan olyan kijelentést lehetne tenni, amely szerint vannak a piaci áron dolgozó tisztességes cégek, és vannak a magas áron dolgozó „kormányközeli” cégek, bár a miniszterelnök-jelölti vitában, az attól nem sokban különböző falusi kocsmai hőzöngésekben, illetve félmondatos Facebook-kommentekben jól hangzik.

Összességében tehát a kormány az elmúlt tizenkét évben hatalmas forrásokat fordított építkezésekre – akár utak, akár épületek építésére vagy felújítására, aminek az eredménye szerte az országban jól látható. Ha a pénzt ellopták volna, ezek az épületek nyilvánvalóan nem állnának ott és nem lennének láthatók. Teljesen természetes, hogy ahol sok pénzért sok munkát kell végezni, ott felmerül, hogy ki végezheti el ezeket a munkákat. Az Orbán-kormány, mint nemzeti elkötelezettségű kormány, olyan rendszert alakított ki, amelyben nemcsak az a szempont fontos, hogy a munkák jó minőségben, határidőre elkészüljenek, hanem az is, hogy ezen munkák bázisán elinduljon egy, a nemzetközi piacokon is megjelenni képes magyar nagyvállalkozói kör kialakulása, miközben a magyar kkv-k is lehetőséghez jutnak. Ez pedig egy patrióta gazdaságpolitika fontos eleme.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: Márki-Zay Péter (Fotó: Máté Krisztián)