De hát mit számított mindez? Ezt akarta, ezt várta a Nyugat. Már akkor. Habár régen is jó üzleteket kötött velük, immáron diktatúra nélküli kommunistákat kapott, miként szerte a régióban, erre a folytonosságra számított, vezető elitjét erre a beállítottságra predesztinálta a háború utáni Európa történelme. A háború utáni európai politika béke­projektként indult, s lett belőle mára Európai Unió, tagállamaiban pedig a mai napig nincs érdemi különbség a politikai oldalak között. Így aztán 1994 után fel sem merült, hogy lehetne egy másik Magyarország is.

A kilencvenes évekbeli polgári miliőkben az volt a kérdés: a rendszerváltozás bukása végleges-e, örökké fennmarad-e „az egy Magyarország”? A modellváltásról hebegő Grósz Károly örökségéből kinőtt reformkommunista Horn Gyula Magyarországa, demokratikus díszítőelemként néhány úgynevezett liberálissal? Van-e, lehet-e egyáltalán alternatívája a masszívan visszarendeződött magyar politikának, a mindent maga alá gyűrő posztkommunista restaurációnak?

Fontos ma erről beszélni, mert a momentumos, jobbikos és LMP-s formációk múlt nélküli generációk. Egyedül a 2010 utáni világra fókuszálnak, abban élik ki magukat példátlan indulattal és gátlástalansággal, nem törődve azzal, hogy melyik politika katasztrofális teljesítménye vezetett el a fülkeforradalomig, az első kétharmadig. Mára oda jutottak, hogy az egyébként a klinikai pszichológiára tartozó Orbán- és Fidesz-gyűlöletükben keresztezték a tüzet és a vizet. Kommunisták és fasiszták együtt menetelnek, melyhez a balliberális média adja a szerenádot. De talán a negyedik jobboldali győzelem után e három párt józanabbjai rákényszerülnek az önvizsgálatra a szolgalelkű igazodás és az örökös másra mutogatás helyett. Ma még nem érthetik meg, de elemi érdekük, hogy a közös politikai kényszerzubbony, amely alatt toporogva soha egyetlen őszinte szó sem hangozhatott el, apró darabokra szakadjon, amire valószínűleg az április 4-re virradó éjszakán sor is fog kerülni.

Ráadásul a most előállt európai helyzet döbbenetes hasonlóságokat produkál. Annyiban mindenképpen, hogy mára a nyugati világ vált reménytelenül egypólusúvá, ahogy Magyarország a kilencvenes évek közepére. És ez a reménytelenül egypólusúvá vált nyugati világ most nyárfalevélként reszket az ellenzéki összefogás győzelméért, csak hogy minden ott folytatódjon, ahol 2010-ben abbamaradt. A régi, kipróbált elvtársakkal, akik a jutalékos rendszereket működtetik, akik ahol csak tehetik, kirámolják a kasszát, akiket már évtizedek óta jól ismernek, és akik szó szerint mindent eladnak és feladnak a kedvükért, mert az, hogy nemzeti érdek, nem létezik, soha nem is létezett a szótárukban. A külföldnek éppen ilyen emberekre van szüksége. Szolgalelkű hajlongókra, a magyar ellenzék hangadói meg pont ilyenek.

Ezért aztán a Nyugat szó szerint mindent feltett erre a tétre: immáron nem számít a parlamentáris demokrácia háromszoros eredménye sem. Mert a parlamentáris demokráciák csak akkor viselkednek tisztességesen, csak akkor kifogástalanul szobatiszták, ha a választásaik során a mindenkori baloldal győz. 1990-ben Horn Gyula külügyminiszterségének a kérését jelentette német részről, 1994-ben belső erőforrásból megoldódott a kérdés. 2002-től nyolc évig ismét örömünnepet ültek az unióban, ez volt a második restauráció, akkoriban ugye dúskáltunk a példás jogállami módszerekben, és virágcsokrokkal ünnepeltük a nagyszerű népi demokráciát és a meghamisított költségvetéseket – nem úgy, mint 2010 után.

A mindenkori baloldal győzelme kritériumként a csatlakozási szerződésekben még nem szerepelt, de mára megtanultuk a leckét. Azzal, hogy az EU-tagállam Magyarország nem kapta meg a Covid-járvány utáni gazdasági talpra állást segítő helyreállítási alap előlegét sem, Brüsszelből azt üzenik: a magyar gazdaság felőlük összeomolhat, az még az érdekeiket is prímán szolgálná. Üzenik még, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal vehetik semmibe közel hárommillió magyar választópolgár szavazatát, vagyis a törvényes és legitim többségi döntést, csak mert Budapesten Fidesz-kormány van, és nem Gyurcsány- vagy Bajnai-kormányok.

Eleve semmibe vehetnek minden ellenvéleményt, hiszen az egymást váltó bizottságok és biztosok azt szokták meg, hogy központi döntéseiknek nincs semmilyen érdemi következménye. Egy olyan unió viszont a legkevésbé sem sértődhet meg a Moszkvával való ideológiai párhuzamtól, amely tagországaira ráerőltette a természeti törvényekből csúfot űző genderideológiát, a klímakommunizmust, a visszájára fordult emberijogizmust, a népességcserét eredményező ­migránsinváziót, és megvonta polgáraitól a szólásszabadságot. Milyen fórumokon és hányszor beszélték meg fentieket, melyik tagországban rendeztek országos népszavazást vagy nemzeti konzultációt a szabad beszédet és a szabad gondolatot megfojtó politikai korrektség bevezetéséről, a hideg lakásokról vagy bármelyik más, újdonsült államvallásról?

Azok kérik számon a magyar kormányon a jogállamiság érvényesülését, akik az unió parlamentjében és központjában évek óta lábbal tiporják.
Az elmúlt tizenkét év fényesen bizonyította, hogy a posztkommunista szocialisták uralmának van alternatívája. Sokat tettek érte, hogy lehessen, az egyház és a középosztály ideológiai alapú szétverésének programja pedig ma a Gyurcsány-listában öröklődik tovább. Rendre előkerül néhány vicces klón is, akik centripetális pályán keringenek a visszavonulni képtelen, hatalommániás bábmester körül, de ez már hatástalan. A kényszerzubbony szakadni, a kényszerkoalíció robbanni fog.

A polgári miliők viszont készüljenek: fennmaradhat a polgári Magyarország, az életképes alternatíva. A harmadik, immáron végső restauráció elbukik, de csak akkor, ha április 3-án mindenki ott lesz az urnáknál. A nemzeti-konzervatív oldalon most a mindenki a kötelező normatíva. Ez közel hárommillió ember. Nem adhatjuk alább. Nem is fogjuk.

Borítókép: Márki-Zay Péter (Fotó: Kurucz Árpád)