Náluk már csak azok a nők szebbek, akik a nappalijukból, a többmilliós fizetésüktől megmámorosodva követelnek fegyvert és katonákat a frontra. Ágyútölteléknek. Nem a saját gyereküket persze és nem is saját magukat. A más pótlékával vernék a csalánt inkább, az mégiscsak kényelmesebb. Ilyenkor persze nehéz nem odaszúrni, hogy menjél te b…zmeg, ha annyira viszket a valagad. Vagy valami ilyesmit. De aztán mégsem, mert minek. A meggyőzéshez a világ összes pszichiátere sem lenne elég, az idő meg egyre fogy, ahogy szűkül és szűköl a tér, a múzsáknak kuss a nevük, inkább nézegetem a madarakat. A sas nem kapkod legyek után, a baglyok nem azok, amiknek látszanak. Egyébként az ilyen konfliktusokat a nép egyszerű fiai és leányai szerint rövidre lehetne zárni. A villanyszerelőm (ért hozzá, zárt már rövidre) szerint úgy, hogy a háborúskodó vezérek kimennének egy elhanyagolt mocsárba és kölcsönösen agyonvernék egymást, majd a hadviselő felek szépen kézen fogva és az ej uhnyemet énekelve hosszú tömött sorokban közösen elmasíroznának a legközelebbi kocsmába. A kocsmáros szerint viszont (ő is ért hozzá, nála már öltek orvost is) ha ez végképp nem megy, akkor ugyanazon a helyszínen egymásnak kellene ereszteni a feleket, hadd öljék egymást halomra önként és kéjjel, ez bizonyos labdarúgó mérkőzések előtt és után amúgy is bevett szokás, és az emberiség is csak nyerne az ügyleten.

És ha cifrázni szeretnénk – fűzte hozzá a kocsmáros, mutatóujját ráemelve az események ütőerére –, akkor szólnánk a Walinak, hogy ugyan szíveskedjen már néha egyet-egyet kilőni közülük, minimum két kilométerről. Ráadásul fogadhatnánk is az események alakulására – tette még hozzá, mivel másodállásban zugbuki volt és a koreai filmek nagy rajongója. A kocsmáros tudta (akár Stirlitz, akinek néha depresszióba hajló higgadtságára nagy szükség lenne mostanság), hogy Wali nem egy nő, hanem inkább egy úgynevezett mesterlövész, az egyik legjobb ebben a szép szakmában. Ez a Wali kanadai, aki egy adott pillanatban ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy a távoli Ukrajnában a fedezékéből más emberek szeme közé lődözzön, így aztán oda is utazott, hogy ezt megtegye. Innentől kezdve egymásnak ellentmondó hírek érkeztek Wali további sorsáról. Az egyik szerint Wali mindössze öt perccel szárnyalta túl Andy Warhol idevonatkozó tézisét és húszpercnyi sztárság után a zsoldosokra különösen kihegyezett ruszkik kilőtték a világűrbe.

Ebben mondjuk lehet valami, mert ez ott azért most a mesterlövészek számára egy, a szokásostól kissé eltérő élet–halál helyzet. Nem arról van szó, hogy vizes vödrökkel egyensúlyozó, cikkcakkban szaladgáló öregasszonyokra durrogtatunk részegen a hegyekből (Szarajevó), vagy éppen félhülye kaspókkal a fejükön a repülőkre öklüket rázó máktermesztőket ritkítunk (Afganisztán), esetünkben ha az oroszok beröffentenek egy vállról indíthatót, ott kő kövön nem marad. Más források szerint Wali megúszta az első húsz percet, mint a Gyirmót védelme a Fradi ellen, azóta is jól van és esténként könnyes szemmel nézegeti a gyereke fényképét. Mert a kanadaiak is szeretik a gyerekeiket.

Az viszont már biztos, hogy ezzel az egésszel tényleg az amerikaiak járnak jól. Wali legendája vérbő (és tényleg) holly­woodi történet, Zelenszkij játszhatná a főszerepet, ha megéri, és erre a sztorira talán Tarantino is visszatérne. Esetleg Kusturica is, de az elég valószínűtlen.

Borítókép: Wali (Fotó: Twitter/Ashleigh Stewart)