Azt azonban nem tudták a polgárok, hogy országos szinten, a makrogazdaságban mi a helyzet. Nem tudták például a Kádár-rezsim idején, hogy súlyosan eladósodtunk a külföldnek, s ennek olyan következménye lehet, hogy hiába dolgozunk becsületesen, mégis megszorításokra lesznek. Azért, hogy ki tudjuk fizetni – külföldre – a kamatokat, az adósságszolgálatot. Ezekről az átlagembernek fogalma se volt. Az 1980-as évek második felében már voltak megszorítások, mert adósságainkat csak az IMF segítségével tudtuk menedzselni, az IMF pedig szigorú költségvetési megszorításokat írt elő. A szocialista rendszer utolsó három évében ezért már csökkentek a reáljövedelmek. Meg is bukott a rendszer.

Azt azonban nem tudták az emberek, hogy a piacgazdaságra való áttérés sem lesz olyan „bársonyos forradalom”, mint azt a békés politikai átmenet sugallta. Öröklött adósságaink fizetéséhez az új kormányzatnak is megszorításokat kellett alkalmaznia. Nem tehetett mást. Az átmenet súlyos válsággal járt. A reálbérek, reáljövedelmek mélypontra zuhantak, különösen a Horn-kormány idején (Bokros-csomag). A rendszerváltást követően minden kormány megbukott, amelyik nem tudta a jövedelmeket feltornászni, legalább az 1990-es indulás szintjére. Az emberek kétségbeesetten szavaztak a mindenkori ellenzékre: hátha az majd javít a helyzeten.

Húsz év alatt csak egyszer újrázott egy politikai erő, a Gyurcsány-kormány, de az is csak azért, mert a megszorítások halogatását külföldi eladósodással kerülte el, mint szocialista elődei. Ugyanolyan szintre vitte fel a külföldi államadósságot, mint amekkora a rendszerváltozás beköszöntésekor volt. Olyan költségvetési hiányokat idézett elő, hogy az arányaiban hasonlított a kis híján államcsődbe került Görögország hiányára. Amikor 2008-ban kitört a nagy pénzügyi válság, és beszűkültek a külső források, elkerülhetetlenül szigorítania kellett; a reáljövedelmek ekkor ismét csökkentek. Meg is bukott a Bajnai-kormány.

A 2010-es választáson kétharmados parlamenti többséget kapott Fidesz–KDNP-kormány a gazdasági válságkezelés után elkezdte emelni a reálbéreket. Olyan gazdaságfejlesztési politikát valósított meg, amely a GDP és az export dinamikus növekedéséhez vezetett. Nem nőtt az államadósság – egészen addig, amíg a koronavírus okozta válság minden országban meg nem emelte azt. Egyre nagyobb arányban hazai valutával sikerült a hiányt fedezni, vagyis csökkent a függésünk a külföldi tőkétől. A reálkeresetek pedig 2013 óta folyamatosan emelkedtek!

És láss csodát: az emberek elsöprő többséggel szavaztak e kormányzó erőre, egymás után háromszor! Nem állítjuk, hogy csak a reálbéreknek volt szerepük a sorozatos győzelmekben. „Nem csak kenyérrel él az ember.” A kormány teljes politikája, nemzeti érdekeink külpolitikai védelme is benne van. De azért mégsem véletlen, hogy sikerült.

Természetesen az átlagkereset sok mindent eltakar. Ahogyan említettük, Brüsszel kisajtolta belőlünk, hogy betartsuk a háromszázalékos költségvetési hiányt. Ehhez viszont forrásokat kellett elvonni a költségvetés egyes területeiről, a nagy rendszerekből: egészségügy, oktatás, nyugdíjrendszer. A nyugdíjak reálértékét sikerült ugyan megőrizni, de az említett két nagy ágazat erőteljesen elmaradt, legfőképpen a béremelések terén. Holott már a 2010 előtti kormányoktól is igen kedvezőtlen helyzetet örökölt meg a XXI. század elején a gazdaságpolitika. A felzárkóztatás – bár voltak rá erőfeszítések – még nem járt sikerrel. Ezt a vírus okozta válság csak fokozta. A jövedelemkülönbségek megnövekedése is jelentős. (Ami szerte a világon minden országban fokozódott az elmúlt évtizedekben.) Ezért van, sőt a szomszédunkban folyó háború miatt még lesz is feladata bőven a következő kormányzatnak. Azt a méltánylandó eredményt azonban, amit az ország egy bő évtized alatt elért, nehéz lenne tagadni.

A fenti megállapításokat a KSH adatsoraira alapozott kutatásainkból szűrtük le. A hosszú távú adatsorainkból kiszámoltunk még egy érdekes mutatót. Ez pedig az a százalékos arány, amely a béreknek a GDP-ből való részesedését jelenti. Vagyis, hogy az országban adott évben megtermelt új értékből mennyit kapnak meg azok, akik munkájukkal azt létrehozták. 1960–65 között ez viszonylag magas volt: 68–58 százalékot tett ki. 1970-re az arány 54 százalékra csökkent, 1975-re már csak 48, 1980-ra pedig csupán 41 százalék volt. A termelés és termelékenység ezek szerint nőtt, a bérek azonban nem ezzel arányosan emelkedtek. A rendszerváltás évére pedig az arányszám 32 százalékra csökkent. A rendszerváltást követően drámai helyzet jött létre. Tovább zuhant a béreknek a GDP-ből való részesedése. 1995–2013 között már csupán a GDP egyötöde volt! 2014 után viszont az arány ismét emelkedésnek indult. És 2019-re – csaknem harminc év után! – végre elérte a rendszerváltás évének szintjét: harminc százalékot.

Mint minden viszonyszámnál, fontos a számláló és a nevező alakulása. Nyilván azért volt 1960-ban olyan nagy a bérek részesedése, mert maga a GDP meglehetősen alacsony volt. A rendszerváltozás utáni termelékenységemelkedés megnövelte a GDP-t, viszont mivel a bérek csak lassan emelkedtek, a részarány alacsony maradt. Az utolsó két Orbán-kormány alatt bekövetkezett masszív nominális béremelések viszont feltornázták a részesedést a rendszerváltozás indulásának évében elért színvonalra. Ami azért is komoly eredmény, mert ezen idő alatt a GDP is dinamikusan növekedett. Nagyobb jövedelmen osztozkodtak a gazdaság szereplői, és az osztozkodásban jobban jártak a munkavállalók.

Nem állítjuk, hogy minden tökéletesen jól ment az elmúlt években. De azt igen, hogy a politikai vezetés tanult a múlt tapasztalataiból. És az objektív adatok szerint végül is az igen nehéz külpolitikai és gazdasági viszonyok között a közjót, az emberek javát szolgálta.

A szerzők közgazdászok

Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke a kormánypártok kampánygyűlésén tartott beszéde elmondása után Székesfehérváron 2022. április 1-jén (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)