Persze szokva voltunk mi, még otthonról, a másodrendűség érzéséhez, de azért gyakran fel-feltört bennünk az anyaországban is az az ismerős és gyűlölt érzés: a gyomorideg, amikor valaki nyíltan kijelentette nekünk, az arcunkba mondta, úgy mint mostanság a trollok és a kommentszekciók gyűlölködői, teljes magabiztossággal, hogy „román, takarodj!”.
Ezek voltak hát az átkozott kilencvenes évek. És valahogy a kétezres évek politikája sem biztatott bennünket semmi jóval. Sőt akkor már leírva, hivatalosan is viszontláttuk a plakátokon, hirdetésekben, szórólapokon, amit a magyar politikum és társadalom baloldali része terjesztett: románok vagyunk. Jó sokan. És igazi skandalum, sőt egyenesen gazdasági csőd lesz abból, ha mi betesszük a lábunkat magyar állampolgárként az országba. Felzabálunk mindent, mi 23 millióan. Első utunk a Tescóba vezet, ahol minden akciós terméket sietősen kitolunk a bevásárlókocsin.
Mindez persze ma már csak egy rossz emlék. Amit néha, ha olyan a közeg és a helyzet, felidézünk. Egyre ritkábban, mert feledni akarunk, és csak a jóra emlékezni. Hiszen ma már a gyermekeink is tátott szájjal és hitetlenkedve hallgatják, hogy tényleg ilyen is volt? Ilyen is megtörtént, nem is olyan régen?!
Az erdélyiek kilencven százaléka mond igent ezen a választáson Orbán Viktorra és a Fideszre. És remélhetőleg a választáson is, nem csak a felmérésekben. Magyar állampolgárként. Felelősséggel és tartással. Mert az állampolgársághoz ez is dukál. Felelősség. Tartás. A haza szolgálata. Például egy létfontosságú, jövőt befolyásoló választáson. Most minden ezen múlik. Hiszünk Magyarországban! Hiszünk abban a hazában, amelyet magyarnak akarunk közösen megtartani és építeni, ebben az elhülyülést és a fejenállást egyszerre gyakorló kontinensen.
Nekünk, erdélyieknek nem kellettek óriásplakátok, szórólapok. Nem kellett heteken, hónapokon át törjük a fejünket, hogy melyiket a sok közül? Hiszen eleve nem akartunk hatalmat adni olyan emberek kezébe, akiktől csak válogatott és gyomorforgató utcai, országgyűlési és brüsszeli performanszokat láttunk az eltelt négy év során, és a legcsekélyebb mértékben sem a magyar érdekek képviseletét. Szóval könnyű döntés volt. Magától értetődő.
Az évek során megbocsátottunk, hiszen a nemzet egységét képviseljük, de ma sem felejtünk. De ha felejtenénk is, a baloldal képviselői és trollhadserege naponta orrunk elé tolta a kampány során, a legválogatottabb formákban, mennyire gyűlölnek minket.
Ők, akik örökös december 5-ében élnek. A múlt emberei. Akik, hiába a világon és Európában a számos példa, egyedül a külhoni magyart akarják kirekeszteni az őt megillető jogaiból. Megszoktuk, hogy a baloldal időről időre rátámad a nemzetére. Mostanra pedig azt látjuk, hogy ezt egyre gyakrabban teszi meg. Naponta. Nincs már határa és ingerküszöbe számukra a nemzetárulásnak.
Mi meg közben, őket nézve, időnként a feltörő öklendezésünket visszatartva, összeforrtunk. Számunkra még egyértelműbb lett a közös út és a közös akarat, hogy az ég kék és zöld a fű, és hogy Magyarország előremenjen, ne hátra. Amilyen öröm és boldogságérzés volt sok éve már a magyar állampolgársági eskü, olyannyira a kötelességtudat vezet most bennünket. Sok a vesztenivalónk. Össznemzeti erőpróba számunkra április harmadika. Nem engedhetjük meg, hogy a baloldali káosz és anarchia újra tönkretegye azt, ami felépült az eltelt tizenkét év során, Magyarországon, a külhonban és lelkiekben, a nemzet összetartozásában.
