Visszatérő elem volt a baloldal retorikájában, hogy a nekik nem tetsző, úgynevezett kétharmados törvényeket egyszerű többséggel módosították volna – amennyiben „csak” 100-132 mandátumhoz jutnak a választáson. A metódus már készen állt: egyes, önkényesen kiválasztott jogszabályokat egyszerűen „érvénytelennek” tekintett volna a parlamenti többség.

Az is felmerült problémaként, hogy egyes független intézmények élén olyan személyek maradnak egy baloldali győzelem esetén is, akiknek a kinevezése túlnyúlik a négyéves választási ciklusokon, tehát egy kormányváltás sem változtatott volna a mandátumukon. Ilyen például a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a legfőbb ügyész, a Költségvetési Tanács elnöke vagy például az Alkotmánybíróság tagjai és még számos szervezet vezetői, tagjai. A baloldal legnagyobb félelme az volt, hogy ezen kormánytól független szereplők majd nem válnak akaratuk feltétlen végrehajtójává, sőt annak kerékkötői is lehetnek. (Ez a gondolat annak fényében különösen visszatetsző, hogy a baloldal régi mantrája: a jelenlegi kormánynak nincsenek hatékony fékei és ellensúlyai. Úgy tűnik, hogy ilyesmire nekik sem lett volna szükségük.)

Erre a problémára azt a megoldást találták ki, hogy felépítenek egy baloldalhoz lojális, a meglévővel párhuzamosan működő intézményrendszert, élükön politikai kinevezettekkel. Ha például Polt Péter legfőbb ügyész megtagadta volna, hogy azonnal elvigyék azt, akire Márki-Zay rámutat, akkor egyszerűen csak kreálnak egy Alternatív Legfelsőbb Ügyészséget saját jogkörrel, költségvetéssel, emberi erőforrással és pártaktivistákkal – ügyészi talárban. Ugyanez megtörténhetett volna a kormányhivatali rendszerrel és minden mással, amelyik nem bólogat azonnal a baloldali kormány minden kérésére. Ez maga lett volna az intézményesült bosszú, annak politikai gépezete.

Mindebből az állampolgár semmit nem profitált volna, ellenben rengeteg közpénzt emésztett volna fel, és folytonos bizonytalansághoz vezetett volna. Az állampolgár nehezen dönthette volna el, hogy kihez forduljon a problémájával. A meglévő hivatalhoz vagy az alternatív hivatalhoz? De felmerültek volna más problémák is. Képzeljük el, hogy a jogalkotó úgy dönt, hogy bizonyos jogszabályokat irányadónak tart, bizonyosakat pedig nem, és mindezt pusztán politikai szimpátia alapján teszi!

Ezek után ugyan mi akadályozott volna meg erősebb gazdasági szereplőket – akár politikai hátszéllel rendelkezőket –, hogy azok magánjogi szerződéseiket egyoldalúan felmondják vagy ne tartsák be valamilyen homályos, körmönfont jogi érvelés mentén? Egy ilyen rendszer felfalt volna mindannyiunkat. Egy átlagválasztó, aki nem ért a joghoz, annyit bizonyosan érzékelt ezekből a tervekből, hogy az elhangzó újságírói kérdésekre nem érkeztek megnyugtató válaszok. Sokszor egyértelműek sem. Ez egy fenyegető árnyék volt a falon.

A politikai ellenfelek megsemmisítése

Az új, párhuzamos intézményrendszer feladata lett volna a politikai ellenfelek ellehetetlenítése vagy akár megsemmisítése – feltehetőleg „pusztán” egzisztenciális értelemben értve, bár erre csak tippjeink vannak.

Ennek egyik eszköze a politikai ellenfél, értsd: a jobboldal ki tudja, mekkora részének a börtönbe vetése. Számos ilyen értelmű nyilatkozat hangzott el, talán Fekete-Győr András korábbi Momentum-elnök ígéretei voltak a leghangzatosabbak, amelyek a választás másnapján lezárt repülőterekről és határokról meg efféle szamárságokról szóltak.

A börtönbe vetés ígérete sosem állt meg a politikai szereplőknél, a nyilatkozatok szerint azt ki kell terjeszteni a „propagandistákra” és más elemekre. A kérdés persze adott volt: ki a propagandista?

Csak a jobboldali újságírók vagy a jobboldal mellett kampányoló influenszerek is azok lettek volna? Annak is a börtönnel kellett volna szembenéznie, aki csak vágta a mini-Feri-videókat, vagy a szövegírók, ötletelők is célkeresztben lettek volna?

A jobboldali választók szintén fenyegetve érezhették magukat: „tájékozatlan, ostoba, tudatlan, megvezetett” és más efféle jelzők sorjáztak a baloldali politikusok szájából. Elég valószínűnek tűnt, hogy „ostobaságaikért” ők is elnyerik a Márki-Zay által beígért „méltó jutalmukat”. A fenyegető árnyék napról napra egyre hosszabbra nyúlt a kampányban.

Az árulók

Az országot elárasztó bosszúhadjárat nem állt volna meg a jobboldalnál, hiszen bármelyik sarkon ott teremhet egy „áruló” – hallatszott Márki-Zay Péter szájából, aki következetesen megtagadta, hogy kifejtse, kikre is gondol. Akinek ismerős történelmi tanulmányaiból az efféle retorika, annak a Rákosi-rendszer juthat eszébe, amikor rengeteg embert vetettek börtönbe.

Áruló lett volna minden bizonnyal Molnár Zsolt MSZP-s országgyűlési képviselő és mások is, akik az újsághírek szerint összekacsintottak a Fidesszel. Talán a legnagyobb árulók az ATV-ben ültek, külön műsoruk is van, amely Öt címen fut. Vona Gábort, Hont Andrást, Ceglédi Zoltánt és Konok Pétert sem kerülhette volna el az árulók sorsa.

De a választás utolsó napjaiban Fidesz-előnyt mérő Hann Endrének és a Mediánnak sem lettek volna nyugodt éjszakái egy Márki-Zay-kormány első hónapjaiban. Nagy kérdés, hogy a Magyar Hang és a VálaszOnline letett-e már annyit az asztalra, hogy még ne legyenek árulók. Talán igen, ameddig nem gondolják túl a szerepüket, és nem kezdik el feltárni az új baloldali kormány ügyeit. Utána ők is megkapták volna a jussukat.

A baloldal által kínált jövőkép mindent összevetve pofonegyszerű volt: miután leszámoltak a jobboldallal, a propagandistákkal és az árulókkal, akár még a kormányzásra is juthatott volna idő. Talán, bár biztosan nagyon elfoglaltak lettek volna. Na ebből, köszönték szépen, de még a baloldali szavazók java része sem kért, legfeljebb a véresszájú DK-s kommentelők, akik talán a Publicus utolsó közvélemény-kutatásait látva, amely szoros eredményt jelzett, már meg is rendelték online az ügyészi talárokat.

Így vált a „Szeretemország” hangzatos jelszava nyilatkozatról nyilatkozatra, mondatról mondatra egyre hazugabbá és fenyegetőbbé – többek között erre mondtak nemet a választók április harmadikán.

Borítókép: Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke (Fotó: MTI/Komka Péter)